Megéled

„… jövevény voltam és befogadtatok” (Máté 25:35.)

Rég láttuk egymást, a kávézó félhomályában nem volt annyira feltűnő, mennyi idő telt el. A hangunk gyorsan visszatalált a régi ritmushoz. Beszéltünk munkáról, gyerekekről, kudarcokról, örömökről. Úgy ültünk ott, mintha csak egy hosszabb mondat közepén vettük volna fel újra a fonalat. Aztán egyszer csak megváltozott valami.

– Te ugye lelkészként prioritást adsz az életedben Jézus tanításainak? – kérdezte. A hangjában nem volt provokáció, inkább valamiféle előzetes bizonyosság. – Akkor hogyan élsz együtt azzal, hogy egy nagy, világos, fűtött házban laksz, miközben rengetegen nyomorognak, vagy nincs is otthonuk, mert lebombázták, vagy elűzték őket onnan, ahol éltek? Azért kérdezem, mert ha jól tudom, Jézus azt mondja, az ilyen embert be kell fogadni.

Nem válaszoltam azonnal. A csészét forgattam az ujjaim között, figyeltem, ahogy a kanál halk koccanással nekiverődik a porcelánnak.

– Igen – mondtam végül. – Lelkészként is, emberként is Jézus tanítása az alap.

– Akkor? – kérdezte. – Akkor hogyan fér ez össze?

– Úgy, hogy ez a kérdés nem hagy békén – feleltem. – És szerintem nem is szabad, hogy békén hagyjon.

– De a helyzet ettől még adott – mondta. – Te fedél alatt vagy, mások meg nem.

– Így van. De ebből nem következik automatikusan az, hogy ha van fedél a fejem felett, akkor rosszul hiszek.

– Nem ezt mondtam.

– Tudom. De sokszor ide fut ki a gondolatmenet. Mintha Jézus tanítása azt jelentené, hogy bűn, ha van többem, mint másnak.

Hallgatott. Nem vitatkozott, inkább mérlegelt.

– Jézus nem azt mondja, hogy mindenkinek ugyanannyija legyen – folytattam. – Hanem azt, hogy ne fordítsd el a fejed, amikor a szükség eléd kerül. Ez nagy különbség.

– De ott van: „jövevény voltam, és befogadtatok”.

– Igen. És ez engem is kötelez. Csak nem úgy, hogy felszámoljam az életemet, hanem úgy, hogy megnyissam ott, ahol valóban én tudok segíteni.

– Ez nem csak kibúvó?

– Lehetne az. Ezért veszélyes kérdés. De nézd: ha holnap beköltöztetnék magamhoz egy tucat idegent, attól még nem oldódna meg a világ nyomora. Viszont könnyen széteshetne azoknak az élete, akikért felelősséggel tartozom.

– Akkor hol a határ?

– Pont ez az. A Biblia nem rajzol vastag vonalakat. Nem szabályzatot ad, hanem lelkiismeretet formál.

– És a tiéd mit mond?

– Azt, hogy nem az a fő kérdés, én hol lakom, hanem az, hogy megindulok-e, amikor szükségben lévő emberrel találkozom. Hogy hajlandó vagyok-e kényelmet, időt, pénzt, figyelmet áldozni a megsegítésére vagy csak elvi szinten mondok ezt-azt.

– De még mindig nem fogadtál be senkit.

– Nem. Ez igaz. De segítettem. Kapcsolatokkal, pénzzel, szervezéssel. Néha többel, mint amit biztonságosnak éreztem. És közben nem tettem úgy, mintha én lennék a megváltó.

– Tehát szerinted Jézus nem azt várja szó szerint, amit mond?

– Szerintem Jézus azt várja, hogy ne bújjak a rendszer mögé. De nem várja, hogy összetévesszem a szeretetet az önfeladással.

– Ez a keskeny út?

– Talán. Ha azt vesszük, hogy nehéz, akkor akár azt is lehet mondani, hogy ez a keskeny út. Ezt végig kell járni. Az önmegsemmisítés hamar megvan.

Elmosolyodott. Nem megkönnyebbülten, inkább elgondolkodva.

– Akkor tulajdonképpen azt mondod, hogy ebben mindig marad feszültség.

– Igen. És aki ezt a feszültséget nem érzi, az vagy nem veszi komolyan Jézust…

– …vagy már nem veszi komolyan az embereket – tette hozzá.

Bólintottam.

– Jézus nem azt kérdezi: hol laksz – mondtam –, hanem azt: kinek lettél a felebarátja. Tudod, ott csúszik el ez a kérdés, amikor már nem etikai, hanem ideológiai kérdésként jelenik meg.

– Ezt hogy érted?

– Az etika mindig személyes. Arca van. Neve. Története. Az ideológia viszont tömegekben gondolkodik. Elvekben. Jelszavakban.

– De az ideológia is a jóra hivatkozik.

– Igen. És ettől veszélyes. Mert amikor azt mondjuk, hogy „minden jövevényt be kell fogadni mindenkinek”, akkor már nem engem kérdez a mondat, hanem mindenkit egyszerre. Így viszont senki nem lesz igazán megszólítva.

– Tehát szerinted ez menekülés?

– Gyakran az. Könnyebb egy eszméhez hűnek lenni, mint egy emberhez.

– Jézus nem eszmét tanított?

– Nem. Történeteket. Találkozásokat. Konkrét helyzeteket. A jó samaritánus sem rendszert alkotott, hanem lehajolt valakihez az út szélén.

– És mi történik, amikor ebből ideológia lesz?

– Akkor a kérdés átalakul. Nem az lesz, hogy segítettél-e, hanem az, hogy elég radikális vagy-e. Nem az számít, kinek lettél a felebarátja, hanem hogy melyik oldalon állsz.

– És aki nem a „jó oldalon” áll?

– Az erkölcsileg könnyen eltörölhető. Pedig Jézus soha nem így dolgozott.

A csészék már rég kiürültek, a kávézó lassan készülődött a zárásra.

– De látom, nagyon fontos számodra ez a kérdés – mondtam végül. – Tervezed esetleg, hogy magadhoz fogadsz valakiket? Vagy már meg is tetted?

Felnevetett.

– Hagyjál már! Én nem vagyok vallásos. Csak kérdeztem.

A szerző

Írások

"Egy porszemnél is kisebb vagyok. - Láthatatlan pont a térben. - De oly kedves annak, aki alkotott, - hogy eljött, és meghalt értem." Jelenleg református lelkészként dolgozom Sárkesziben, és szociális munkásként a Székesfehérvári Kríziskezelő Központban. Szeretem mindkettőt. És szeretek írni. Bízom benne, hogy átadhatok az írások által is valamit abból a szeretetből, amit Istentől kapok.