Ahogyan végignézek a mai világon, egyre nehezebb elhessegetni azt az érzést, hogy a bőség zavarából egy sokkal törékenyebb, bizonytalanabb korszakba lépünk át. Olyan ez, mint amikor a horizonton gyülekező viharfelhőket látva az ember ösztönösen megérzi: ideje megvizsgálni a ház alapjait. Mégis sokszor úgy élünk, mintha a jólét örökké tartana, a természet erőforrásai kifogyhatatlanok lennének, a holnap gondjaival pedig ráérnénk akkor foglalkozni, amikor már az ajtónkon kopogtatnak.
Ezen gondolkodva óhatatlanul József alakja sejlik fel előttem. Megfejti a fáraó álmát a kövér és a sovány tehenekről, de nem áll meg az értelmezésnél: a bőséges esztendőkben készülni kell a szűk esztendőkre. Nem esik pánikba, de nem is intézi el a veszélyt azzal, hogy Isten majd úgyis megsegít. Cselekszik. Megérti, hogy a bőség nemcsak lehetőség a fogyasztásra, hanem felelősség is a jövőre nézve.
Miért érezzük mégis néha úgy, mintha a felkészülés ellentétes lenne a hittel? Gyakran idézzük Jézus szavait: „Ne aggódjatok tehát a holnapért…” (Mt 6,34). Jézus azonban nem az előrelátást tiltja, hanem arra a lélekőrlő aggodalomra mond nemet, amelyben az ember már képtelen rábízni magát Istenre. Lehet a veszélyt komolyan venni anélkül, hogy a félelem venné át fölöttünk az uralmat.
Olyan korszakban élünk, amelyre egyre gyakrabban használják a polikrízis kifejezést: az éghajlat változása, az energia- és élelmiszerellátás sérülékenysége, a gazdasági bizonytalanság és a természeti rendszerek romlása összekapcsolódik, és egymást erősíti.
A FAO becslése szerint 1900 és 2000 között a kultúrnövények genetikai sokféleségének mintegy 75 százaléka elveszett. Ez azért is riasztó, mert éppen ez a sokféleség adhatna nagyobb alkalmazkodóképességet a változó körülmények között. És nemcsak a növényfajtákról van szó. A termőtalaj, a vízkészletek, a beporzók és az élővilág sokfélesége mind olyan tartalék, amelyből a jövőben élni fogunk. Amikor ezeket az alapokat nem védjük, hanem csak használjuk és kihasználjuk, valami olyasmit teszünk, mintha József korában a bőséges esztendők alatt nem megtöltötték, hanem felégették volna a magtárakat.
Ráadásul számunkra a „szűk esztendők” már nem kizárólag a távoli jövő fenyegetései. Az aszályt a kertekben és a földeken, az élelmiszerárak változását a családi költségvetésben is érzékeljük. Nem egy majdani krízisre kell készülnünk, hanem a már zajló változások között kell megtanulnunk élni.
Éppen ezért fontos különbséget tenni előrelátás és szorongás között. Ha a bizonytalanság tartóssá válik, nem lehet állandó riadókészültségben élni. Jézus „ne aggódjatok” felszólítása itt kap különös jelentőséget: nem azért, mert nincs miért komolyan venni a jövőt, hanem mert a szorongás önmagában semmit nem ment meg. Az aggodalom megbéníthat, a józan előrelátás viszont azt kérdezi: mit tehetek most?
Elsőként talán újra meg kell tanulnunk a mértékletességet. Amikor nem dobjuk ki azt, ami még felhasználható, megbecsüljük az ivóvizet, megjavítjuk, ami javítható, és nem tekintjük természetesnek a korlátlan utánpótlást, így ezek által a sáfárság bibliai logikáját gyakoroljuk. Az Eurostat szerint 2022-ben az Európai Unióban fejenként 132 kilogramm élelmiszer-hulladék keletkezett, ennek több mint fele a háztartásokban. Amit nem pazarlunk el, azt nem kell újra megtermelni és megvásárolni.
De az egyéni takarékosságnak megvannak a határai. Egy hosszabb aszályt, betegséget vagy gazdasági megrázkódtatást senki nem tud egymagában kivédeni. Minél bizonytalanabbá válik a környezetünk, annál világosabb, hogy nemcsak tartalékokra, hanem egymásra is szükségünk van.
Ebben a helyi közösségeknek, különösen a gyülekezeteinknek komoly lehetőségük van. Milyen példaértékű lenne, ha mondjuk egy falusi gyülekezet nemcsak az istentiszteleten és más gyülekezeti alkalmakon alkotna közösséget, hanem a hétköznapok kihívásai terén is! Ha megosztanánk a szerszámokat, a tudást, a vetőmagot vagy a felesleges terményt, vagy ha számon tartanánk, kinek mire van szüksége.
Ezek nem látványos világmegváltó programok. Éppen ezért lehetnek valódiak. A szorongás az elszigeteltségben könnyen megnő. Más ugyanazt a bizonytalanságot hordozni, ha tudom, hogy vannak emberek, akikre számíthatok, és ők is számíthatnak rám. Isten gondviselése sokszor a felebarát megnyíló kezében és a megosztott kenyérben válik tapinthatóvá.
Talán ilyen magtárakat kellene építenünk.
Nem félelemből felhalmozott készleteket, amelyek mögött bezárjuk az ajtót mások előtt, hanem olyan tartalékokat, amelyek közösségeket tesznek ellenállóbbá.
József története nem annyira idilli, mint azt az ember feltételezné. Az éhínség idején a gabona elosztása a fáraó hatalmát is megnövelte, ezért nem kell minden részletében mai társadalmi mintává emelnünk. Keresztyénként megláthatjuk a különbséget ugyanannak a helyzetnek a más irányú megélésében. Nem mindegy ugyanis, hogy azért készülünk, hogy legyen mit megvédenünk másoktól, esetleg legyen mi által előnyökhöz jutnunk egy zavaros helyzetben, vagy azért, hogy a nehéz időkben legyen mit megosztanunk egymással.
És itt ér össze a felkészülés a teremtésvédelemmel. Ha a cél az élet megőrzése, akkor nemcsak azt kell félretennünk, amit majd elfogyaszthatunk, hanem azt is meg kell őriznünk, amiből az élet újra és újra megszülethet: a vizet, a termőföldet, a természet sokféleségét és az emberi közösségeket.
Nem tudjuk, milyenek lesznek a következő esztendők. Nekünk nincs álmunk, amely pontos menetrendet adna. Van viszont elegendő tudásunk ahhoz, hogy észrevegyük a jeleket, és elegendő szabadságunk ahhoz, hogy válaszoljunk rájuk.
Talán ezek a mi magtáraink.
És talán éppen itt találkozik egymással az előrelátás és a hit: nem abban reménykedünk, hogy nem jönnek szűk esztendők, hanem abban hiszünk, hogy azokban is majd Isten oltalma alatt állunk és azok között is élhetünk felelősséggel, közösségben és szeretetben.