December 23. volt, délelőtt még gyorsan elvittem a szelektívbe a hulladékot, valamint elmentem a boltba megvenni azokat a dolgokat, amiket tudatosan az utolsó napokra szoktam halasztani. Természetesen nem a savanyúkáposztát vagy a diót, mert ezek az ünnep közeledtével egyre kurrensebb termékké válnak. De úgy látszik idén a lapocka is felállt a képzeletbeli dobogóra az elérhetetlen áruk közé, mert csak az árlistán olvastam róla, miközben a hűtőpultban csak a hűlt helye volt. Akkor karajból legyen a töltött káposzta??? Kínomban vettem belőle attól félve, hogy a végén még ez sem lesz. De a karaj nem erre való, ettől olyan száraz lesz a gombóc, hogy fegyvertartási engedély kell hozzá. (Ha megdobnak kővel, dobd vissza gombóccal!)
A vendéglátásban megtanultam, hogy azzal kell főzni, amink van. Nem szabad idegeskedni, bepánikolni, hanem szükség esetén rögtönözni kell, hogy a probléma megoldásra kerüljön. Nincs kire várni, nekem kell gyorsan cselekedni. Így hát, ha karaj van, akkor kell hozzá zsírszalonna, hogy pótoljuk a zsiradékot, ami a húsból hiányzik. Vettem azt is. Ezzel egy jókora kő esett le a szívemről, mert ha minden kötél szakad, meg van oldva a darált hús kérdése. Hazaérve majd ledarálom, mert a karajt ebben az üzletben nem darálják le, hiába is kértem. De volt még egy bolt a listámon, ott végül kaptam lapockát és nem utolsósorban daráltan. A karaj felszeletelés után jégre került, jó lesz az ínségesebb időkben. A töltött káposztát nem olyan bonyolult elkészíteni, igazából csak egy igazi buktatója van, ez pedig az alapanyag minősége, ami szinte minden étel elkészítésére igaz. Itt a savanyúkáposzta milyensége adja meg az ízt, amin csak minimálisan lehet utólag módosítani.
No de miért is írom le mindezt? Mert lelkészfeleséggel az oldalamon ez is hozzátartozik az ünnephez. Ez is kell ahhoz, hogy az ünnepekben hangozhasson az örömüzenet a templomban. Mert hogyan is éli meg egy lelkészcsalád az ünnepet? Nem tudom, hogy kinek fordult meg ez a fejében. Mi valahogy így: Én és a káposzta együtt vagyunk a konyha idilli csendjében, Zsuzsa pedig a szobájában csukott ajtó mögött készül, az ünnepi prédikációját fogalmazza. Tegnap még temetett, most már ráfordult az ünnepi szolgálatokra. Amúgy ez teljesen rendben is van így, mert mindegyikünk azt csinálja, amihez ért, és amire szükség van. Nagy dolog lenne, ha egyszer eljutnánk odáig, hogy ez az emberek túlnyomó többségéről elmondható lenne. Nem azt méricskélnék, hogy ki van előbb, vagy mi a látványosabb. Háttér nélkül ugyanis nem működik az előtér sem. Hiszem, hogy mindenkinek van helye és feladata az Úr tervében, amit mindenkinek magának kellene elfoglalni, ahol be tudná tölteni az Isten akaratát. De nekünk, embereknek szabad akaratunk és nem utolsó sorban nagy egónk is van, ami miatt sokszor nem ezt az Isten által kijelölt utat választjuk. Mert valami mást, vagy esetleg valaki másnak az útját akarjuk, mert kellenek a címek, a rangok, a titulusok. De minek?! Hogy aztán szedjük a nyugtatókat és a vérnyomáscsökkentőket, hogy az állandó feszültség előbb utóbb szervi bajokban jelentkezzen? Minek az egész? Megéri félni egy életen át és görcsösen kapaszkodni a székbe, a csillogásba, az előtéri szerepbe? Muszáj állandóan versenyezni? Kinek akarunk valójában megfelelni?
El kéne gondolkodni, hogy hol van ilyenkor a mi hitünk? Ki vagy mi kerül karácsonykor az előtérbe? Talán az ünnepi asztal, az ételek és általuk én, aki megfőztem? Talán a sok összeolvasott bölcsesség, a mívesen összerakott szavak, a szép prédikáció és aki elmondja? Talán az ajándékok sokasága?
Elkészült a töltött káposzta. Be kell vallanom, nem lett kevés, de ez már csak ilyen. Kerülni fog belőle a fagyasztóba is, jól jön ez még januárban. Hallom a nyomtató zörejét, ami jelzi, hogy a prédikáció végére is pont került. De mindez csak a háttér, hogy az előtérben ott ragyogjon a földre jött isteni szeretet, felhangozzon újra a nagy hír aktuálisan és szívet melengetően: „Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Lk. 2:10-12)
