Mindig nagy várakozással tölt el a karácsony, de már magának a felé vezető útnak, az adventnek a megélése is. Sok mindenre kell ilyenkor odafigyelni és sok mindenre kell felkészülni. Jóllehet már több mint 30 éve vagyok lelkipásztor, de mégis minden készülődés, minden ünnep más és más. Az év ezen szakaszában már nem elsősorban a külső csillogás tűnik fel számomra, mint hajdan gyerekkoromban, hanem valami egészen más. Látom és átélem bizony a megelőző munkálatokat is, mert az ünnepre becsületesen fel kell készülni testben és lélekben egyaránt. De ezzel mindenki tisztában van, még azok is, akik csak egy napra váltanak jegyet (csak karácsonykor jönnek templomba), hát még a bérletesek (akik folyamatosan részt vesznek a gyülekezet életében).
Minden évben nagy kihívást jelent számomra a gyerekek karácsonyának összeállítása. Egy ilyen műsort megszerkeszteni, elemeit összeszedni, olykor egyes részleteit megírni, majd az egészet betanítani a gyerekeknek nem egyszerű feladat. Főleg úgy, hogy legyen benne valami a hagyományosból, de mégis valahogy újan és frissen szólaljon meg a karácsonyi örömüzenet. A nagyvárosi környezetben, a különböző iskolákban külön külön készülő gyerekek műsorelemeinek összehangolása, összegyúrása egy egységes egésszé próbára teszi az ember kreativitását, majdhogynem lehetetlen feladat. Mindig eszembe jut Dr. Boross Géza professzorunk legendássá vált mondata, miszerint most is csak az a reménységem, hogy „a kelleténél jobban nem szégyenülök meg”. De a viccet félretéve, maximalista természetem miatt igyekszem minden tőlem telőt elkövetni azért, hogy az ünnep, benne a gyerekek szereplése is, mindenkinek valóban igazi élmény legyen, ne csak valami kötelezően letudandó, jól bejáratott szokás. Nálunk erre az estére mindig a 4. adventi vasárnapon kerül sor. Le lehetne tudni persze az egészet egyszerűbben, versek és énekek sima füzérével is, de akkor mi lesz a csodával, mi lesz azzal a különleges többlettel, mi lesz a lényeggel, amire a hallgatóság szíve is képes rezonálni és nem az óráját nézegeti közben. November óta már folyamatosan ezért munkálkodom a gyerekekkel együtt és ezért imádkozom. Hiszem és vallom, hogy Istennek mindenből a legjobb jár, még a gyerekek karácsonyi műsorából is. Erre pedig sokat kell készülni.
Miben is rejlik számomra a karácsony csodája? Nagyon nehéz, sőt szerintem lehetetlen erre rövid választ adni. Karácsonyban ugyanis a sok szívet-lelket melengető hagyományos elem mellett, – melyet oly annyira szeretünk – ott van a csoda, amely felfoghatatlan, érthetetlen, így magyarázhatatlan is egyben. A mai ember általában szeretne mindent érteni, rendre az okokat firtatja. A következmény pedig többnyire annyiban érdekli, amennyire a dolog a pénztárcáját is érinti. Ha fel is teszi a kérdést, hogy mivel érdemeltem ki, hogy Megváltóm született, rögtön hozzáteszi azt is, hogy mibe is fog ez kerülni nekem? Az első kérdésre az a válaszom, hogy semmivel sem érdemeltük ki Isten szeretetét, míg az utóbbira az, hogy bizony sokba kerül, mert a Megváltó elküldéséért egy életen át kell szolgálni az Istent. Ez olykor nagyon fáradságos és sok áldozatot kívánó is tud lenni, de ennek ellenére ez a szolgalét mégis tele van hálával és boldogsággal.
Vannak kézzelfogható jelei az ünnepnek, amikor végére érünk az előkészületeknek, és az ünnepi asztalnál egybe gyűlik a család, és hálát adhatunk az Úr megtartó és vigyázó szeretetéért. Nagyszerű ajándék, akinek megadatik, hogy nézheti a kicsiket, ahogy csengő hallatára betódulnak a szobába ajándékokat keresni a karácsonyfa alatt. De az is csoda, amikor valakivel, akit szeretünk, kettesben lehetünk és megfogjuk egymás kezét és a csillagszóró szikrázó fényében nézhetjük a feldíszített fát. Ilyenkor úgy érezzük, hogy ebben a pillanatban velünk vannak lélekben azok is, akik fizikailag már régen eltávoztak, de lelkünkben ott élnek ma is. De hallottam olyat is, hogy valaki ugyan egyedül tölti a karácsonyt, mégsem magányosan. Kis cédulákra felírja azoknak a nevét (akár élők, akár holtak), akik sokat jelentenek neki, akik meghatározóak voltak a számára az életben és megfogva Isten kezét imádságban hálával emlékezik a már eltávozottakról és áldást kér az élőkre.
Nekem Isten karácsonyi csodája, velünk léte valahogy az ilyen meghitt pillanatok csendjében tapasztalható meg igazán. Amikor azt látom, hogy vannak olyan emberek, akik a hétköznapokban ugyan nem túlzottan kedvelik egymást, de mégis ilyenkor egy padban tudnak ülni a templomban, mert Isten úgy rendezi, hogy egymás mellé kerüljenek. Karácsony csodája, hogy Isten házában nem számít a tudományos fokozat, a kor, a rang, a titulus, a származás, hiszen az Úr előtt mindannyian egyenlőek, az ő kegyelmére szorulók vagyunk. Éppen ezért együtt örvendezhetünk Jézus születésének, aki ezirányú szükségünket jött beteljesíteni.
Nemsokára felkapcsoljuk a lámpákat a templomban és elkezdődik a gyerekek karácsonyi műsora. Először is azért imádkozom, hogy mindenki épségben megérkezzen az alkalomra, ne akadályozzon meg senkit a betegség. Majd azon izgulok, hogy mindenkinek a megfelelő pillanatban és módon tudjak segíteni, mert a kis buksik – minden készülés és próba ellenére – olykor olyan elveszettek tudnak lenni. Tudnak bakizni figyelmetlenségből is, de jobbára a megilletődöttség akasztja meg a nyelveket. Közben igyekszem figyelemmel kísérni a gyülekezet reakcióját is, mert bizony beszédes tud lenni a templom csendje. Csodálatos megélni, amikor nem az a nyomasztó fajsúlyos csend van jelen, ami megnyomorítja a lelkeket, hanem pont az ellenkezője. Az a fajta csend, amely képes elgördíteni a sziklákat, amelyekkel sokszor el van torlaszolva a hallgatóság lelke. Nincs nagyobb jutalom és hálára indító megtapasztalás, mint amikor az érezhető a gyerekek szolgálatának hatására, mintha mindenki szinte egyszere sóhajtana fel megkönnyebbülten: „Van reményünk, mert megszületett a Megváltónk.”
Akkor mi is számomra a teológiai tartalmon, az isteni oldalon túl a karácsonyi csoda? Talán az, hogy valami keveset adhatok az embereknek. Ha jól belegondolok a korábbi karácsonyokba, a számadásaim szerint végül én magam mindig sokkal többet kapok vissza, mint amennyit adni tudok. Befelé jövet a templomba érzékelem a hétköznapoktól meggyötört, fáradt arcú, időnként ideges emberek kisugárzását, akik sokszor kötelességtudatból, egykedvűen, megszokásból, egy évben talán csak egyszer jönnek el, mert mégiscsak meg kell nézni a gyereket, az unokát stb., és ezzel aztán ki is akarják pipálni jövő karácsonyig az Isten dolgait. Lehet, hogy épp óriási otthoni csatározások vagy kapkodás után érkeznek meg az alkalomra. Csoda az, amikor kifelé menet érzékelhető a változás. Mikor búcsúzóul kezet fogok velük, és már nem szürkék és fáradtak a tekintetek, hanem fénylenek. Hiszen részesei lettek annak a csodának, hogy a gyerekek bizonyságtétele nyomán számukra is megszületik, azaz közelvalóvá lesz Jézus, és az Ő fényét vihetik magukkal az otthonukba.
Nagyon tudom sajnálni azokat, akik az ünnepnek ezt a magasztosságát, meghittségét nem tudják átélni/ megélni, vagy valamiért nem is akarják. Egy wellness hotelben valószínű, hogy a megfelelő összeg befizetése ellenében a vendégnek lesni fogják minden kívánságát. Nem kell fáradozni semmiért, minden el van készítve. De van, ami nem megy a készülés izgalma, fáradozása, olykor áldozata nélkül. Van, amit nem lehet megvenni, hanem nyitottan át kell élni, mert igazából Isten ajándéka. No, ez a Karácsony igazi csodája.
