A kép és videó bejegyzéseket látva elnémulnak a szavak. A házak helyén hömpölygő víz, elsodort utak, összetört hidak, egymást kereső emberek a rövid posztokban. Bárcsak ennyi volna a katasztrófa valósága is! Egy szempillantás és minden eredeti állapotába tér vissza, pont, mint amikor otthonról, a kanapénk kényelméből nézzük a horrort. De Nepálban és Tibetben a természet ereje olyan pusztítást végzett, amely előtt a távolból szemlélő ember is megérzi saját törékenységét. Százak életéről már tudjuk, hogy odaveszett, sokakról pedig még mindig csak annyit tudunk, hogy eltűntek.
Az egyik legnehezebb része a tragédiának a sok veszteség mellett a bizonytalanság. Amikor valaki még nincs ott a halottak között, de már nem tudják, hol van. Egy család még most is remél, miközben a remény egyre nehezebbé válik.
Ilyenkor különös módon előkerül egy régi emberi kérdés: miért? Miért történik mindez? Miért éppen velük? És ha Isten valóban jelen van a világban, miért engedi meg? A vallások történetében sokszor született erre egyszerű válasz. A szenvedés = büntetés. A katasztrófa valamiféle isteni ítélet, és emberi vétkekre érkezik a válasz az ég felől. A buddhista és hindu vallási gondolkodásban is találunk olyan értelmezéseket, amelyek a szenvedést az emberi cselekedetek következményeivel kapcsolják össze, de keresztény gondolkodástól sem idegen ez a kísértés.
Túlontúl csábító ez a magyarázat, mert valamiféle rendet teremt a káoszban, de nem azt az istenképet erősíti, melyet Jézus jött hirdetni ebbe a világba. Ha a szenvedés büntetés, akkor legalább tudjuk, hogy valaki igazságot szolgáltat, csakhogy közben létrehozunk magunknak egy istent, akitől félni kell. Egy olyan istent, akinek szüksége volna az ember könnyeire ahhoz, hogy igazságát bizonyítsa, és aki a szenvedésben valamiféle perverz elégtételt talál. Ha ilyen az Istenünk, akkor azt hiszem, jobb lenne nem ismerni őt. Mert egy ilyen isten mellett az élet maga a pokol.
A keresztény hit azonban egy másik istenarcot mutat. Jézus Krisztusban Isten nem kívülről szemléli az ember szenvedését. Belép abba az életbe, ami tele van szenvedéssel és osztozik benne. Síró ember mellett áll, beteghez hajol, éhezőt lát meg, és végül maga is a szenvedő ember útját járja végig.
Isten tekintete nem különbözik annyira az ember tekintetétől, mint ahogyan gondolnánk. Csak Ő messzebbre lát. Tágabb horizontot, szélesebb összefüggéseket kémlel. Olyan utakat is, amelyek előttünk még járhatatlannak tűnnek. Amikor mi már csak a romokat látjuk, Ő már az utat is látja, amely a romokon keresztül vezet tovább. Amikor az emberi tehetetlenség minden ajtót bezár, Isten bejárja a járatlan utakat.
Ez azonban nem teszi kisebbé a mostani fájdalmat. Most gyász van sokak szívében. Várni, keresni kell és imádkozni azokért, akik még reménykednek, és azokért is, akik már csak a szeretteik emlékét ölelhetik magukhoz.
Mi, akik távolról nézzük ezt a tragédiát, ha nem is tűnik soknak, valami nagyon fontosat mégis megtehetünk, visszatérhetünk az emberiességünk alapjaihoz. Együtt érezhetünk a szenvedőkkel. Imádkozhatunk az eltűntekért, a mentőkért, az éjszakákon át várakozó családokért és a romok alá szorultakért. Imádkozhatunk azért, hogy ahol most víz és iszap pusztított, ott egyszer újra otthon épülhessen. Isten már ott van ezeken a járatlan utakon.
Tekintete fölöttünk éppen abban ismerhető fel, hogy ugyanaz a vágy ég benne, ami a mi szívünkben is. Legyen békesség, egyetértés, szeretet, együttérzés és méltóságteljes élet.