Az ember szereti nézni a tragédiákat. Van bennünk valami nyugtalanító kíváncsiság, amely újra és újra a szenvedés felé fordítja a tekintetünket. Megállunk az út szélén egy balesetnél, amelyről tudjuk, hogy felkavaró lesz. Zarándokhellyé válik egy kitörő vulkán, medréből kilépett folyó, de ilyen egy bűncselekmény helyszíne is. A borzalom látványa egyszerre riaszt és vonz bennünket.
Nagypéntek története ugyanez. Brutális kivégzések, három ember, közöttük Jézus. A kegyetlen halál van a középpontban, amelyet nyilvánosan hajtottak végre. Tömeg, kiabálás és gúnyolódás, kíváncsi tekintetek mindenhol. A kereszt körül állók között biztosan voltak kíváncsiskodók, hitetlenkedők, együttérzők és olyanok is, akik egyszerűen csak ott maradtak, mert nem akartak lemaradni arról, ami történik. De sietni is kellett haza, mert nyakukon volt a páska ünnepe. Az ember ilyen. A szenvedés látványa mindig vonzza, főleg, ha másról van szó. Az elmúlás közelsége különös módon felerősíti az élet érzését. Aktiválja az életösztönt.
Ma, nagypénteken már nem állunk ott fizikailag a kereszt alatt, mégis hasonló módon viselkedünk. Figyeljük a történetet, megrendülünk egy rövid időre, majd bezárjuk a templom ajtaját, és elkezdjük szervezni a hosszú hétvégét. A naptárban vastag betűvel szerepel a húsvét, és sokak számára ez azt jelenti, végre lehet pihenni, utazni, kikapcsolódni. A szállodák hónapokkal előre megtelnek és a reklámok is mosolygó családokat mutatnak, akik a pezsgőfürdő szélén koccintanak egymással. Közben a nagypéntek története ott marad a háttérben, mint egy régi film, amelyet évente egyszer előveszünk, majd visszateszünk a polcra. A kereszt ismerős díszletté válik, amelyhez hozzászoktunk. Már ritkán kavar fel bennünket igazán, hacsak nem épp retusálják egy reklámanyagon vagy tiltják meg, hogy az iskolák falaira kikerüljön. A szenvedés története lassan kulturális eseménnyé szelídül, amelynek megvan a maga helye valahol a bevásárlás és az utazás előkészítése között.
Van ebben valami ellentmondás. Nem véletlen az élcelődő hang. Egy kivégzésre emlékezünk, miközben a kényelmünket tervezzük. Egy halál történetét idézzük fel, miközben a pihenésünket szervezzük. A kereszt árnyékában foglalunk masszázsidőpontot, és a feltámadás ünnepére készülve arról ábrándozunk, hogy elég meleg lesz-e a medence vize. Mellékesen pedig meghúzódik az árnyékban, hogy: „Ja tényleg! Ezen a napon történt meg az emberiség megváltása.” Ez a kép talán túl élesnek tűnik, mégis közelebb áll a valósághoz, mint szeretnénk beismerni. A modern ember megtanulta, hogyan lehet egyszerre meghatódni és továbblépni, hogyan lehet egy pillanatra elcsendesedni, majd azonnal visszatérni a megszokott ritmushoz. A figyelmünk röviden időzik a lényeges dolgokon, aztán gyorsan új feladat után nyúl, mert a csend gyakran kényelmetlenebb, mint a zaj.
Miből is kell minket megváltani? Isten még jól emlékszik, ha mi közben el is felejtettük.
Mélyen emberi, hogy pihenni vágyunk. A testünk elfárad, a lelkünk kimerül, és szükségünk van olyan helyekre, ahol visszanyerhetjük az erőnket. De a pihenés lehet menekülés is. Lelkészként ilyen menekülő embereket látok.
Nagypéntek története arra emlékeztet, hogy az élet legmélyebb kérdései nem tűnnek el attól, hogy kényelmesebb környezetbe helyezzük magunkat. A szenvedés, a veszteség és a remény kérdései ott maradnak velünk a wellness szálloda csendes folyosóin is. Ott ülnek velünk az ünnepi asztalnál, és ott kísérnek bennünket akkor is, amikor végre megállunk egy pillanatra.
Amikor elcsendesedik körülöttünk a pezsgőfürdő zubogása, elmúlnak a wellness-keresztyénség napjai és elalszanak a fények, marad-e bennünk valami abból, ami valóban életet ad?
