Senki nem születik néninek vagy bácsinak; ezt a jelzőt az idővel akasztják az emberre, és sokszor nem is esik túl jól. Hiszen egy olyan megállapítást rögzít, hogy a hordozója már az úgynevezett „B” oldalon van, és kevesebb ideje maradt, mint amennyit már megélt. Kati néni sem néniként jött a világra, hanem ő is Katika volt. Szép, fekete hajú kislány volt, aki nagy szemeivel rácsodálkozott a világra, mert annyi szépséget látott, hogy szinte be sem tudta fogadni.
Az iskolái nem jelentettek számára különösebb kihívást, szépen vette az akadályokat egyiket a másik után. A gimnáziumban kiderült, hogy a fiúknak sem mellékes a jelenléte, hiszen az idő múlásával szép lányka lett belőle. Az érettségi után beadta a jelentkezését az egyetemre. Ezt nagy dilemma előzte meg, mert nehezen tudta eldönteni, hogy az orvosi vagy a tanári pályát válassza-e.
De az igazi fordulópont csak ezután következett be az életében: édesanyja szélütést (stroke-ot) kapott, mivel nem tudta hirtelen feldolgozni egy közeli rokon halálát. A sokk traumát szült, és gutaütés lett a vége. Katalinnak döntenie kellett, mi tévő legyen; fel kellett adnia az egyenesnek tűnő pályát, hogy segítsen a szerettének. Tudta, hogy előbb-utóbb ez lesz a kötelessége, de bízott abban, hogy inkább utóbb, és addigra az ő élete is révbe ér. Nem könnyű szívvel, de a szeretet jegyében döntött, és vállalta a lehetetlent, a sziszifuszi harcot.
Csak az gondolja ezt a munkát könnyű otthonlétnek, aki nem tudja, mit jelent a valóságban a mindennapi, 0–24 órás ápolás. Természetesen a napok számára sem voltak mindig egyhangúak: olykor-olykor felcsillant a remény fénye, de ez is mulandónak bizonyult. A közeli hozzátartozó ápolása nemcsak fizikailag megterhelő, hanem lelkileg is megnyomorító tud lenni. A sikerélményt szűken mérik, és gyakran egy pillanat alatt vissza is vonják. A betegség fájdalma idegességet és követelőzést szül, amelynek elszenvedője leginkább a segítő ember.
Katalinnak sok éjszakája telt el sírással, mert volt kit siratnia: az édesanyját és nem utolsósorban saját magát. Már napszemüvegben tolta édesanyját a kórházba, mert nem tudta könnyek nélkül elviselni kortársai látványát, akik boldogan, párjukkal vártak a nőgyógyászra. Az idő múlásával ő még mindig a kerekesszéket tolta, amíg mások a babakocsit. Borzasztó volt belegondolnia, hogy a nála hitványabbaknak is jutott társ és családi öröm.
Ilyenkor, a legnagyobb sötétségben kapaszkodott bele Ruth történetébe. Felidézte magában a bibliai asszonyt, aki szintén mindent feladott, hogy az idős, megtört Naómi mellett maradjon. „Ahová te mész, oda megyek én is” – visszhangoztak Ruth szavai Katalin szívében, és bár a világ szemében ez áldozatnak, sőt bolondságnak tűnt, ő tudta: a hűségnek súlya van Isten előtt. Ruth sem látta előre az utat, mégis áldott lett az élete a kitartásáért. Ez a gondolat adott neki erőt a legnehezebb éjszakákon, amikor a fáradtság már elvette volna a maradék reményét is.
A napok után az évek is múltak, és velük együtt az álmok is, mire betelt az édesanyja földi ideje, és magához hívta a Teremtő. Katalin tudta, hogy ez egyszer bekövetkezik, de bízott benne, hogy csak a távoli jövőben, és ráér ezzel még foglalkozni, hiszen annyi napi feladatot adott az élet, hogy ki sem látszott belőle. Most hirtelen egyszerre elfogyott a tennivaló, és kiüresedett az élete.
A tükör előtt megállva már nem az a fiatal, csinos lány tekintett vissza rá, aki hajdanán volt. Bár kilók nem rakódtak le rá – nem is volt rá módjuk a sok munka közben – a ruhamérete megmaradt, de az arcán a hamvas bőr megszürkült. A rózsás pír eltűnt, helyén a napi küzdelmek tanúi, a ráncok sorakoznak. Koromfekete haja is őszbe fordult. Megszületett Kati néni. És most mi lesz vele? Hiszen a korosztálya már régen megállapodott, megbecsült polgárként elfoglalta helyét a társadalomban. Ő pedig egyedül és kívülállóként maradt; nem tartozik sehová és senkihez, legalábbis ebben a földi világban, amely csak a látható sikereket méri. De a lelke mélyén remélte, hogy a mennyei Atya számára ő mégsem kívülálló, és az áldozata révén egy olyan láthatatlan közösség tagja lett, ahol a hűség többet ér minden társadalmi rangnál.
Kati néni sorsa nem egyedi, de a „nénivé válás” útjai különfélék. Mert nemcsak a tragédiák és az önfeláldozás szül Kati néniket, meg Pista bácsikat, hanem sokszor a szülői félelem, az elengedni nem tudás és a fojtogató ragaszkodás is. Míg Katalint a kötelességtudat láncolta a tolókocsi mellé, addig ma életképtelenné nevelt generációk nőnek fel, akik a „mamahotel” biztonságában csak az egójukat növesztik. Ők nem hajlandók semmilyen áldozatot hozni, hanem újabb és újabb igényeket támasztanak, mert szerintük nekik minden alanyi jogon jár. Ahogy a mondás tartja: a kutya is akkor veszik meg, ha a legjobban megy a dolga.
Különös ellentmondás ez: az emberek mindig az egész világot akarják megváltoztatni, pedig erre vajmi kevés ráhatásuk van. De az, amire valójában lehetőségük lenne, – hogy önmagukon, saját élethelyzetükön és esetleg szeretteik életén változtassanak – fel sem ötlik bennük. Kati néni nem választhatott, ő a kereszt hordozására kapott elhívást, és hűséggel állta meg a helyét a próbákban.
Mások viszont választhatnának, mégis maradnak a felelőtlen „óriáscsecsemők” állapotában. Ez a távlattalan gondolkodás nem lát túl az egyéni kényelmen, érdeken, így esélye sem marad a belső növekedésre vagy a valódi érettségre. Megreked a pillanatnyi jólétben, és ebből a hamis biztonságból ráadásul mindent és mindenkit megfellebbezhetetlenül kritizál is. Milyen könnyű lenézni azokat, akik csendben dolgoznak, vagy akik értük hoztak áldozatot, miközben nekik eszükbe sem jut a változás, mert szerintük „ők így vannak jól”.
Pedig a nemes harcot megharcolni, a hitet megtartani és a szeretet útján maradni az igazi győzelem. Ahogy Reményik Sándor írja: „Ne várj nagy dolgot életedre, / Apró hópelyhek az örömök, / Szitáló, halk szirom-csodák. / Rajtuk át Isten szól: jövök.”
