Úgy van ez, hogy egy-egy történelmi esemény értelmezésének is története van, miután maga az értelmezés is a történelem része. Például amikor a protestánsok és a katolikusok a reformációra emlékeztek, a reformáció értelmezését sokáig a felekezeti szembenállás határozta meg. Miután nagyjából a 18. század végéig az egész magyar társadalom, így vagy úgy, de keresztény volt, értelemszerűen a reformáció nyomán protestantizmusra és katolicizmusra szakadt magyar társadalom szabta meg a reformációra való emlékezés kereteit. Ekként lehetett a reformáció – katolikus részről – minden baj okozója, amely romba döntötte a középkori univerzumot, s forradalmak sorozatát indította el, míg protestáns részről valamiféle új egyháztörténeti kezdet, mintha bizony a reformációt nem előzte volna meg a kereszténység (értsd: katolikus egyház) másfélezer éves története.
Nem mintha a teológiai nézőpontok közti ellentétek minden kérdésben megoldódtak volna, de ideje lenne már túljutni a keresztény emlékezetnek azon a szakaszán, amikor az ideológiai ellenfelet a katolikus-protestáns szembenállás jelölte ki. Vége van már az egységes magyar keresztény társadalomnak, s a felvilágosodás nyomán megjelent, mára már mindent elöntő, szekularizmusnak nevezett szellemi vonulat azt eredményezte, hogy a régi nagy ellenfelek, a katolikusok és protestánsok, akik évszázadokon keresztül egymással szemben határozták meg önmagukat, egy csónakba kerültek.
A közös ellenfél a szekularizmus, más szóval hitetlenség, amelyhez képest a kereszténységen belüli viták elvesztették perdöntő jelentőségüket. A szekularizmus, tehát egy olyan világkép, amelyben Isten már nem hivatkozási alap és abszolút viszonyítási pont a valóság megragadásában, oly’ mértékű uralomra tett szert, hogy magától értetődő világnézeti normának tűnik fel, amelyhez képest a kereszténység szinte már egzotikum.
A kereszténység ellenálló képessége a szekuláris korszellemmel szemben azon is múlik, hogy mennyire képes meghaladni saját széttagoltságát, s felismerni azt, hogy a keresztény emlékezetpolitikát érdemes lenne új alapokra helyezni. Ez természetesen nem a felekezeti identitások feladása, hanem annak felismerése, hogy új törésvonalak jelentek meg, amelyek nagyban módosítják a felekezeti önképek hagyományosan rögzült kontúrjait. Sürgető igény mutatkozik az egységes keresztény kiállásra különösen ma, egy olyan korban, amikor az egyházszakadás ellenére továbbra is közösen vallott keresztény hagyomány és értékvilág végső alapjai kérdőjeleződnek meg.
A reformáció-értelmezések történetének korrigált, közös újraolvasása nagyban hozzájárulhatna ehhez.
