Nem vagyok rá büszke, de egy időben gyűjtöttem őket, külön mappában, mely egy laptopcsere során elveszett, ám most megtaláltatott. A gyűjtés mindig elárul valamit a gyűjtőről is, ebben az esetben nem feltétlenül a legnemesebb vonását: némi cinizmust, egy csipetnyi szellemi fölényeskedést, és azt a titkos, kaján örömöt, amelyet az ember akkor érez, amikor végre talál valamit, amin jogosan lehet bosszankodni és vigyorogni. A gyűjtemény darabjai azok az „igéző” képek voltak, amelyeket jó szándékú testvérek osztottak meg a közösségi oldalakon, és amelyek egyetlen közös tulajdonságban osztoztak: rendkívül igénytelenek voltak. A kollekció büszkesége egy csatakos, csipás szemű, egyébként kifejezetten kedves tekintetű barika volt, alatta hatalmas betűkkel: „Íme, az Isten Báránya!” Utána következett a nyitott Biblia, mellette kés, villa és gondosan hajtogatott szalvéta, jelezvén, hogy a Szentírás a mindennapi táplálékunk (a só és a bors valamiért lemaradt). Aztán jöttek a kiskutyák, a naplementébe ugró delfinek, és persze a rózsák, sok-sok rózsa, mert az mindig jól jön. Az ilyen posztok alá pedig megérkeztek az imádkozó kezek, a szívecskék, az ámenek, és a műfaj koronájaként a rózsaszín szívecskében csillogó „AMEI” gif, amelyet egyszer egy rövidlátó nyugdíjas nyilván ámennek olvasott, de követőkre talált, és mai napig nem lehet tőle szabadulni.
Azt hittem, ez kihaló műfaj, egy nemzedék digitális folklórja, amely szép csendben eltűnik majd a Facebook idősödő nemzedékével együtt, mint ahogy eltűntek a rúzsozott szájú, szőke-jézusos szentképek. Tévedtem. A trend az elmúlt időben új lendületet vett, ezt a lendületet pedig a mesterséges intelligencia adta. Az angol nyelvű internet a jelenségnek már nevet is adott: AI slop. A Merriam-Webster szótár 2025-ben a slop szót választotta az év szavává, de a jelentése kevésbé hízelgő, mint amilyen divatosan hangzik. A slop eredetileg moslékot jelent, azt a híg, félig megrágott, összeöntött ételmaradékot, amelyet a disznók elé öntenek. Ma azt a tömegesen, gépi úton gyártott, silány tartalmat nevezik így, amely elárasztja a közösségi média hírfolyamait: képeket, videókat, egy kaptafára készülő plakátokat, szövegeket, amelyek mögött nincs gondolat, nincs szándék, nincs munka, csak egy néhány szavas utasítás és a remény, hogy valaki majd lájkolja, esetleg meg is osztja. A lényege a közöny: senkit nem érdekel, hogy igaz-e, szép-e, jó-e, csak az, hogy sok legyen belőle, és gyorsan.
A hitélet persze ebből sem maradt ki. 2024-ben bejárta a világsajtót a „garnélarák-Jézus” (shrimp Jesus) esete: a Facebookot elárasztották azok az AI-jal készült képek, amelyeken Jézus teste rákokból, homárokból vagy éppen csigákból állt össze, alattuk pedig felhasználók ezrei írták kötelességtudóan, hogy „Amen”. Kiderült, hogy a képek jelentős része mögött nem lelkes hívek, hanem úgynevezett interakciófarmok álltak, amelyek egyszerűen azt tesztelték, mire kattint a legtöbb ember, és azt tapasztalták, hogy a vallásos érzés kiválóan pénzre váltható. Itthon (Istennek legyen hála!) még nem tartunk a rákokból kirakott Megváltónál, de a műfaj hazai változata is burjánzik: a túl égő szemű, túl hosszú hajú, túl fényes Jézus, aki bárányt ölel a pipacsmezőn, a szivárvány alatt térdeplő kislány, akinek hat ujja van, vagy két balkeze, és az igevers, amelyből a gép kifelejtett egy ékezetet, vagy egy egész tagmondatot, viszont díszes aranybetűkkel, a háttérben egy delfinnel. Ma már sem vizuális képzelőerő, sem rajztudás, sem fényképezőgép, sem Photoshop-ismeret nem kell ahhoz, hogy valaki elkészítse a maga kegyes képét, a giccs összes ismérvével felszerelve, abban a szent meggyőződésben, hogy ez majd szárnyakat ad a
missziónak.
Hát nem ad. Legfeljebb igénytelen kegyes termékkel tölti meg a közösségi tereket és a felhasználók tudatát. Milan Kundera írja A lét elviselhetetlen könnyűségében, hogy a giccs két könnycseppet hullat: az első azt mondja, milyen szép a füvön futkározó gyermek, a második azt, milyen szép, hogy az egész emberiséggel együtt meghatódunk rajta. A kegyes giccs lényege ez a második könnycsepp. A Bárány helyett a saját meghatottságunkról szól, és Isten helyett arra a kellemes érzésre irányítja a tekintetet, hogy mi most éppen hívők vagyunk. Ezért nem zavarja, ha a bárány csatakos, ha a Biblia mellett ott a villa, és ha az AMEI-t senki nem javítja ki. A giccs megnyugtatóan boldog érzést kínál, ehhez pedig az igényesség, pláne az igazság kifejezetten útban van.
Ami engem ebben a legjobban bánt, az végső soron teológiai kérdés. A Biblia Istene ugyanis igényes Isten. A teremtés napjai azzal zárulnak, hogy „látta Isten, hogy jó”, a szent sátor elkészítésénél pedig a Szentírás név szerint megemlíti Becalélt, akit Isten betöltött a Lelkével, bölcsességgel, értelemmel és tudással mindenféle mesterségben. Érdemes ezen elidőzni: az elsők között, akikről az Ószövetség azt mondja, hogy Isten Lelke töltötte be őket, nem próféták és nem királyok voltak, hanem mesteremberek, ötvösök, kőfaragók, fafaragók, akik tudták, hogyan kell szépen, pontosan és gondosan dolgozni. Az áldozati bárány hibátlan kellett, hogy legyen, Malakiás próféta pedig kíméletlenül kigúnyolja azokat, akik vak, sánta, beteg állatot visznek az oltárra, mondván, az Úrnak ez is megteszi: vigyék csak el a helytartójuknak, vajon szívesen fogadja-e? Péter apostol szerint Krisztus „hibátlan és szeplőtlen bárány”. A csipás barika tehát – ha komolyan vesszük – akaratlan teológiai kijelentés: az Úrnak ez is megteszi.
Igazságtalan volna mindezt a mesterséges intelligenciára fogni. A csatakos bárány és a villás Biblia jóval a nyelvi modellek előtt született, a gép csak felgyorsította és olcsóvá tette azt, ami korábban is bennünk volt. Az AI eszköz, akárcsak az ecset, a fényképezőgép vagy a nyomdagép, és egy eszköz mindig azt erősíti fel, ami bennünk van: az igényest igényesebbé, az igénytelent igénytelenebbé. Aki gondolkodik, dolgozik, keresi a megfelelő képet és a pontos szót, annak kiváló segítőtárs lehet, mert az elvégzett munkát tudja finomítani, csiszolni, jobbá tenni. Aki viszont éppen a munkát akarja megspórolni vele, az a megtakarított időt ritkán fordítja a lényegre. Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije volt. (Egy őszinte zárójel: ez a cikk is mesterséges intelligencia segítségével készült. A gondolatok, a gyűjtemény és a bosszúság azonban régebbiek bármelyik nyelvi modellnél.)
Iskolás éveim dialektikus materializmusa azt tanította, hogy a mennyiségi változások egy ponton minőségibe csapnak át. Ebben, mint oly sok minden másban, tévedett. Ha még egy jézusos, nyuszikás, bárányos kép alá odakerül egy igevers vagy egy napi bölcsesség, attól nem lesz egyetlen hívővel sem több, és a meglévők hite sem lesz mélyebb. Legfeljebb a hírfolyam lesz hosszabb, a figyelem rövidebb, a szem pedig lassan hozzászokik, hogy a hit dolgai így néznek ki: cukrosan, fényesen, hibásan és tét- és ékezet nélkül. Ennek ára van. Aki kívülről nézi, joggal gondolhatja, hogy a kereszténység valami szentimentális szirup a keserű életben, vagy szép bokréta a nemzet kalapján, amelynek semmi köze a valósághoz, a szenvedéshez, a gondolkodáshoz. Aki pedig belülről, az lassan elfelejti, hogy az evangélium valaha görög filozófusokkal vitatkozott, katedrálisokat emelt, Bach-kantátákat és Rembrandt-képeket ihletett. A giccs kiszorítja a szépséget és az igazságot, és ami még rosszabb, elhiteti, hogy nincs is rá szükség. Pedig az egyház történetében mindig voltak, akik a legjobbat akarták Isten asztalára tenni, mint az a névtelen középkori kőfaragó, aki a katedrális tornyának olyan szögletébe is gondosan kifaragott szobrot tett, amelyet lentről soha senki nem fog látni, mert úgy gondolta, Isten onnan is látja. Az igényesség ebben az értelemben lelki magatartás, a hála és a tisztelet egyik formája.
Mielőtt mindezt elégedetten ráolvasnánk a hatujjú angyalok megosztóira, érdemes megállni. Az igénytelenség ugyanis nemcsak a Facebookon lakik. Ott van az összecsapott prédikációban, amelyet szombat este tizenegykor egy félmondatos promttal gyártatunk le egy ingyenes Ai-jal, a lélektelenül elgajdolt, húzott-nyúzott zsoltárokban, a jó szándékkal, de esetlenül, alapvető prozódiai ismeretek nélkül lefordított dicsőítő énekekben, a gyülekezeti honlapon, amelyet utoljára valamikor a járvány idején frissítettek; és abban a kényelmes mondatban, hogy „a lényeg úgyis a szándék”. A szándék fontos, de gondosság nélkül könnyen önfelmentéssé válik. Ez az én kísértésem is, nem akarom a facebookos nagynénik mögé rejteni.
Dante a Pokol nyolcadik körét tíz bugyorra osztja, a kerítőktől és hízelgőktől egészen a hamisítókig. Az igényteleneknek nem jutott külön hely, gyanítom azonban, csak azért, mert akkor még nem ismerte a Facebookot. Ha ma írná, bizonyára lenne egy bugyor, ahol a lelkek örökkön-örökké csatakos bárányokat görgetnek, vesszőtlen igeversekkel és hatujjú angyalokkal, alattuk pedig végtelen sorokban villog: AMEI. Nem kívánom senkinek, ez tényleg maga a pokol. Inkább azt kívánom, hogy amit Isten nevében a világ elé teszünk, arra legalább annyi gondot fordítsunk, mint a vasárnapi ebédre. A tékozló fiú is ott, a disznók vályúja mellett jött rá, hogy az atyai házban másként terítenek. Ha a Szentírás valóban mindennapi kenyerünk, megérdemli, hogy ne moslékként tálaljuk.
Kép: Antal Kinga