Korunk egyik népszerű szórakoztató terméke a filmes kínálatban a fantasy. Amolyan modern mesék ezek. Nem igazán kisgyerekeknek valók, ahogy az annak idején a fonóban, vagy a kukoricatöréskor mondott népmesék sem igazán gyermektörténetek voltak.
Felnőttek adták tovább felnőtteknek, bennük a közösség örökölt bölcsességét, értékrendjét, megküzdési stratégiáit, konfliktuskezelési megoldásait és az igazság és jogosság győzedelmeskedésének biztatását – mert a valóságos életből az oly sokszor hiányzott.
Kódolt tanácsolást arra nézve, hogy a nagy szegénység ellenére a legeslegkisebb legény, vagy a kiszolgáltatott árva leány mégis hogyan boldogulhat, hogyan lehet megküzdeni sárkányokkal, gonosz királyokkal/mostohákkal, hamis barátokkal/testvérekkel. Hogyan lehet ezekben a küzdelmekben szövetségeseket találni – rendkívüli képességű lényeket is akár – emberi jósággal, önzetlenséggel, vagy épp bátorsággal, vagy furfanggal.
Hogyan lehet a GONOSZ ellen harcolni.
Ma már nem mondatik szájról-szájra népmese, más útjai lettek bejáratosak a hagyományozásnak, mesélésnek, a gonosz elleni harc hőstörténeteinek. De ha közelebbről megnézzük – legalábbis az igényesebb alkotásokat… ugyanez a minta és a lényegi tartalom. (Akkor is, ha sok a tömeggyártott selejt)
Keresztény körökben ezeknek a fantasy filmeknek (képregényeknek, regényeknek) a megítélése elég változó. Gyakran esnek az okkultnak bélyegzett kategóriába. Boszorkányok, varázslók és varázslások, mágikus képességű teremtmények és tárgyak eleve gyanús dolgok. Akkor is, ha olyan hipertudományosak, mint Vasember páncélja…
Kétségkívül van ezekben sok pogány elem, de nem a mágikus szereplők és cselekedetek miatt elsősorban, hanem mert az Isten nélküli, varázslény általi önmegváltás meséjét hozzák. Az emberileg is megváltható világ mítoszát.
Mégis sokan vagyunk, akik Krisztus-hívő lelkipásztor létünkre kivételesen is sokra értékelünk egy ilyen 20. századi „mesét”, J. R, R, Tolkien Gyűrűk Ura trilógiáját. És még a hozzá kapcsolódó irodalmi összanyagot is.
Egyrészt mert tudjuk, hogy szerzője komoly keresztény hívő ember volt, aki megjárta az első és aztán a második világháború poklát is – szóval testközelből látta a gonoszt legádázabb tombolásában, és mert írásművével nem a népszerűséget és a busás bevételt hajszolta, hanem olyan mesebeli világot teremtett, amelyben egy mindenek fölött létező Teremtő Úr esendő gyermekei küzdenek a mindenkori gonosz ellen.
Tolkien legnépszerűbb műve, a Gyűrűk Ura a múlt században íródott – sok évtizeden át – és hosszú ideig lehetetlennek tűnt méltó megfilmesítése. Aztán az ezredforduló tájékán egy Peter Jackson nevű új-zélandi filmes mégis véghez vitte a „lehetetlent”. És a regény alapján alkotott filmtrilógiája immár több, mint két évtizedes korú, de ma is etalon.
A könyv- és filmtrilógia egyik fontos szereplője Théoden király, aki a maga szerény királyságát lenne hivatott méltóképp uralni, ám a gonosz befolyása alá kerül. Tökéletes emberi példáját hozza annak, amikor az ember ítélőképessége elhomályosul, szavait és tetteit – egyáltalán valóság-érzékelését – a gonosz hatja át.
Ám a regény cselekménye során ebből kiszabadulva a főhős egyik legfontosabb támogatója, a gonosz elleni küzdelem egyik legemblematikusabb és önfeláldozó alakja lesz. Olyan valaki, aki valóban méltó lett a király címre, akiben méltán bíznak meg követői, aki méltósággal, de szívében mély alázattal hozza meg döntéseit.
Aki képes a vezetésre – mikor arra van szükség, és képes a szelíd, szeretetteli biztatásra is – mikor arra. Aki lelket tud önteni a gonosszal szembeszállni készülő követőibe – úgy, hogy közben el kell gyászolnia fiát, el kell hordoznia veszteségeit is. Theoden egyszerre nagyon mesebeli, és nagyon is evilági karakter.
Mindez végigfutott bennem, mikor most a napokban híre kelt, hogy a Théodent megformáló színész, Bernard Hill elhunyt. Sokan megosztották ezt a hírt és a képét is, és bár sok szerepet eljátszott ez a művész, legtöbben mégis mint a tolkieni történet királyát idézték fel.
Én azt gondolom, nincs ezzel semmi baj. Inkább ezek, ilyesmik legyenek megosztva a közösségi médián, mint az értelmetlen torzsalkodások, ítélgetések, politikai harcok és hazugságok. Semmi baj, ha egy idős és váratlanul elhunyt színész egyik legfontosabb szerepének képei jelennek meg a neten, őt és szerepét szeretettel emlegetve. Nyugodjék békében.
Ilyen ez. Megöregszünk, és a kedvelt történeteink és alakjaink megszemélyesítői is mind elmennek a minden élők útján.
Bár éppenséggel van kivétel. Én nap mint nap újraolvasok egy ilyen fantasztikus, gonosszal küzdős történetet, amiben szintúgy sok emberi gyengeség is van. Vannak gonosz meg jó királyok, és gonosz és jó mellékszereplők is, sokszor elég izgalmas, hogy mire fut ki a dolog.
De a vége totál egyértelmű. Az igazi Főhős feláldozza önmagát, és ezzel legyőzi a gonoszt, akkor is, ha az a gonosz végső vegzálásában még mérgezni próbál sokakat. De vannak a Főhősnek követői, akik felveszik a harcot, akik felidézhetik a Tőle kapott erőt, és szembeszállnak. És bármi is lesz a harc kimenetele, tudják, hogy a háború a Főhős győzelmével már régen eldőlt…
Jézus Krisztusról beszélek és a mi ama utolsó napig vívott háborúnkról. J. R. R. Tolkienről beszélek, és arról, ami neki egy életen át fontos volt. Mi magunkról beszélek és a mindennapjaink küzdelmeiről. Akkor is, ha nem koronát viselő királyként vívjuk. A mi Hősünk nem mesebeli, és nem múlik el a múlt homályában, nem tűnik el az idő fakuló rengetegében.
Nekünk az a végtelenül izgalmas, hősies és mégis mindennapi megélésünk lehet, hogy Nagy Történetünk Főszereplője velünk van, nem mese és nem halott, hanem az ÖRÖKKÉ ÉLŐ KIRÁLY!
Kellenek-e mesebeli hősök?
