„képmására teremtette: férfivá és nővé”

Nálunk idén szeptemberben minden hétvégére jut egy esküvő. Vagy kettő.
A régi paraszti világban az esküvők általában télen köttettek. Akkor értek rá. Aludt a természet, nem volt annyi munka a földeken, kertekben, s bár rövidebbek voltak a nappalok, mégis több idő volt így a mulatságra, farsangokra és lakodalmakra.
A modern világban ez átfordult, és többnyire a nyári jó időben házasodnak a párok, szüleim, férjem szülei és mi is augusztusban esküdtünk.
De idén már valahogy megváltozott ez is. Talán a pusztulat kánikula miatt, nem tudom, de most a kora ősz lett a nászok kitüntetett ideje. Ismerős fiatal lelkész és ifjú kántor, kedves rokonok, gyülekezeti tagok, mind-mind e hónap mellett döntöttek.
Szerintem majd mindenkinek nagy öröm jelen lenni két élet egybekapcsolódásánál, annál az ünnepi pillanatnál, mikor Isten és emberek előtt is igent mondanak egymásra. Lelkészként is az egyik legkedvesebb szolgálatom, mikor párt kell esketnem (nekem sosem voltak ezzel kapcsolatban kellemetlen élményeim, sztorijaim).
Nagyon jó velük megismerkedni, a jegyesoktatáson elbeszélgetni, bebocsáttatni egy kicsit két életbe, két családba, két múltba és egy közös jelenbe. És nagyon jó mindezek közepette, velük együtt bebocsáttatni Isten szeretetébe, jelenlétébe, különleges életterveibe mindannyiunkra nézve.
Nálunk, reformátusoknál nincs hét „szentség”, a katolikus egyházi értelemben, két sákramentum van: a keresztség és az úrvacsora. Úgy szoktam fogalmazni, hogy nálunk a házasság nem szentség… de szent. Isten által megszentelt szövetség, a legkülönlegesebb az emberi szövetségek közül.
A református felfogás szerint nem az egyház köti. Nem. Ez két ember döntése. És a polgári házasságkötés alkalmával ez a két ember a társadalom, az emberi közösség előtt is vállalja ezt a döntését, annak minden jogi következményével együtt. Hogy törvény szerint is összetartoznak.
Amikor pedig ez a házaspár eljön a templomba, akkor Isten elé állnak a szövetségükkel, mert felismerték, hogy Őtőle kapták egymást ajándékba, és hogy Őnélküle, az áldása és megsegítő kegyelme nélkül nem tudnak és nem is akarnak ebben a szövetségben élni.
De ami miatt ez az emberi szövetség a legkülönlegesebb mind közül, az az, amit Isten Igéje mond róla – voltaképp az egész Szentírásban végestelen végig.
Hogy egyrészt ez a teremtettségünk, az önazonosságunk része. Férfivá és nővé teremtett minket az Úr, és így vagyunk ember. És ez azoknak is jó üzenet és áldásforrás, akik – mint például Pál apostol – az életüket pár nélkül élik le és élik meg teljesként. Van, akinek ez az útja. És semmivel sem kevesebb, mint az, aki párt talál. De apától és anyától származik, és élete ajándékában ezért ugyanúgy ott rejtezik ez a csoda.
Másrészt meg ez az „istenképűségünk” misztériumának szerves része. Az, hogy mit jelent Isten képére és hasonlatosságára teremtve lenni, sok ezer tanulmánynak volt már tárgya. De kétségkívül ennek része, hogy arra a felfoghatatlan szeretetközösségre, amely az egy Istenen belül – Szentháromságként – létezik, hogy különböző személyek és mégis tökéletesen egyek, nincs még csak hasonlatos példa sem a teremtettségben: kivéve az embert.
És ezért a lesznek ketten egy testté nem valami disney-s rózsaszín mese, heppienddel, hanem egy csodálatos misztérium, melyben lehet két élet és két személyiség összeforrt eggyé, egymást éltető, vigasztaló, felderítő, szerető, elhordozó, dörzspapírként is akár formáló és simító egységgé.
Nem véletlen, hogy a Biblia sokszor használja a házasság képét Isten és az Ő választott népe, Krisztus és az övéi egyesülésének kifejezésére. Ez a házasság rangja, kiábrázolandó tartalma és szentsége és nem kevesebb!