Site icon Meg van írva

Képzelt interjú egy kamuriporterrel

Nem kertelek, te is tudod, miért kértem tőled interjút. Kiborult a bili az egyik interjúddal kapcsolatban és most rágják át a többit is. Azt gondoltad, nem fogsz vele lebukni?

Azt sem tudom, mivel kell lebukni. Semmi olyat nem írtam, amit a riportalany nekem, vagy másnak ne mondott volna valaha.

Értem, tehát szerinted onnantól hazugság a hazugság, hogy mást adsz a szájába, mint ami a személyiséggel egybevág?

Így van! Látod, tudtam, hogy mint szakmabeli érteni fogod. Ha annyira elítélendő volna, amit lehoztam, akkor úgyis sajtóperbe fognak, rágalmazás vagy más egyéb váddal. Látsz te itt legyeskedő jogászokat? Na látod! Valószínűleg, ha nem lenne olyan körülményes ezekkel az emberekkel egyáltalán találkozni – meg lenne értelme, hiszen valljuk be, egy őszinte mondatot nem húzol ki belőlük, csak a szépen legyártott és betanult imidzsüket kapod – akkor ugyanazt mondanák el, mint amit én leírtam.

Értem.  Nem érdemes nekik esélyt adni? Ki tudja, talán te hoztad volna le a legfrissebb me too, vagy coming out sztorit, vagy neked sírja el először magát, mert épp nem bírja tovább titkolni, hogy az idegösszeroppanás szélén áll…?

Figyelj. Nekem úgyis tényleg csak az udvariassági körök jutnak. Az olvasók is azt várják: a képét a kiegyensúlyozott celebüknek, akire felnézhetnek, és akinek a kedves idézetére a kollégák majd gyártanak a hasáb mellé egy keresztrejtvényt. No drama! A sztárok, már amennyit felvállalnak saját magukból, azt az instájukon, a twitterükön meg az ügynökeiken keresztül intézik, és Oprah-nál, meg a Jimmy Falonnál fogják a nép elé dobni, nem egy magyar újságírónak. Nekem jutnak a kedélyes ürességek. Minden aktuális filmjük életük legnagyobb kihívása… hálásak a stúdiónak… örültek a munkának a stábbal, imádták a karaktert… Hidd el, már annyiukkal beszéltem, hogy semmiből nem tart leírnom előre, mi lesz az a tíz mondat, amit nekem elmondanak.

Nem is hagyod, hogy valaki meglepjen?

Nem látom értelmét. Élettapasztalat, munkatapasztalat, a rutin meg az évek. Meglepetés még nem, ért pedig látod, nincs már tojáshéj a fenekemen.

Ezek szerint ez az egész csillogó világ, amit a sztárokénak képzelünk, igazából nagyon szürke, üres és rutinos.

Mondhatjuk.

Mikor voltál utoljára kíváncsi arra, akihez a munkád vitt?

Nehéz kérdés. Az igazságra továbbra is kíváncsi vagyok, de sosem azt kaptam. Többet beszél sokszor egy-egy szemvillanása a biztonsági őrnek, vagy az ügynök hangja a telefonban, vagy a zaklatott sminkes. Az  interjúhelyzetben mindenki profi, ott nincs helye ezeknek, még a mimika is gyorsan kameraképesre vált. Ha addig ordított az öltözőben valakivel a celeb, a székbe akkor is úgy ül, mint higgadt, bizalmat árasztó, humoros és könnyed személyiség.

Ez nem kérdezéstechnika kérdése? Meg a bizalom elnyeréséé?

Naivan én is ezt gondoltam, mikor erre tettem fel az életemet. Ha odáig provokálod, hogy kilépjen a begyakorlott semmiségek mögül, akkor úgyse kapsz lehetőséget máskor. Hollywood protokollja a mosoly mögött elég szigorú.

Álltál te is többször a diktafon túloldalán, mondd, nem érzel együtt a felháborodásával az olvasóknak? Vagy akár a celebeknek? Elvégre olvasót, olvasottságot, keresetet jelentenek a soraid egy újságnak, és neked. A nevük és a mondataik neked megélhetést adnak.

Ó, akkora a sleppjük a sminkestől a paparazzikig, akit ők tartanak el, hidd el, nem ez az ártatlan cikk fogja egyiküket sem a földhöz vágni, sőt, a megjelenés nekik dolgozik. Valójában hálásak lehetnek, hogy úgy adtam nekik médiavisszhangot, reklámot, hogy ők a kisujjukat sem mozdították, még időt sem kellett szakítsanak. Szerintem, ha tehetnék, csak ilyen interjúkra kérnék az újságírókat.

De ez az olvasók pénze valójában, nem a sztároké.

Ők pedig azt kapják, amit várnak. Egy sematikus képet a hősükről, aki annyira igazi, mint a bőrszíne, viszont a kép azt sugallja a világról, hogy minden rendben, van kire felnézni, van remény. Erre van igény.

Inkább olvassunk képzelt és ollózott riportokat? Jobban megfelel az elvárásainknak?

Még az is lehet. Érzem az élét a kérdésednek, de a legtöbb írást el se olvasnák, ha azt a reménytelenséget, arroganciát, kiégettséget hozná, ami Hollywood vörös szőnyege alatt ott lapul. Miért lenne jó a nézőnek, az olvasónak azt érezni, hogy az se különb a deákné vásznánál, maximum a sminkje jobb? Mit szeretsz jobban olvasni, ami feldob, vagy ami lehangol? Aki a tragédiát élvezi, olvasson szocio riportokat és tocsogjon bennük. Akit az Oscar-jelöltek érdekelnek, az valószínűleg nem ebben leli örömét.

Újságírók sokan sokféle megbízással és sokféle műfajban dolgozunk és nem tetetnek velünk újságírói hippokratészi esküt, de mégiscsak merülnek itt fel etikai problémák, bármennyire is azt mondod, hogy igazából a szereplők egyikét sem károsítod meg az álláspontod szerint. Nincs benned az az érzés, hogy ezzel még sincs minden rendben?

Figyelj, nem mondom, oknyomozó riportot nem lehetne így írni. Oda kell a közszolgálatiság, meg az eredeti és autentikus források megkeresése, objektivitás meg minden, amit az iskola és a szakma tanít. Én itt másodlagos színfal vagyok nagy emberek számára. Nem mondom, hogy nincs, mikor többre vágyom. De biztosan jobb lenne egy olyan világ, ahol a valódi arcukat is látjuk ezeknek az embereknek? Ahol lehetne beszélni velük a gyógyszerfüggéseikről, a kényszergyógykezelésekről, összeomlásokról és a siker hátulütőiről, az elhagyott és megnyomorított családtagjaikról. A reflektorfénynek mindig van árnyéka… Nem tudom, jobbat tenne-e az igazság. Én nem tényfeltáró újságíró vagyok, hanem egy nagyon speciális réteg riportere, és ez a világ valóban néha szinte közelebb áll a szépirodalomhoz, véleményműfajokhoz, színpadi darabokhoz. A helyzet más eszköztárat kíván meg.

Azt értem, hogy minden résztvevő a média szereplőitől a sztárokon és ügynökeiken át része a színjátéknak, de ez vajon elegendő-e ahhoz, hogy te megnyugtasd magad, amiért te is beálltál ebbe a színészkedő sorba?

Az bánt, hogy most az a nyilvánosság fordul ellenem, akit eddig bevittem ezekbe a körökbe, akikért dolgoztam. Van bennem kis elárultságérzés. Vagy hálátlanság. Valahogy nem méltányos. Én csak tettem, amit kellett.

Amúgy pedig mindenki maga is úgy ollózza össze a személyiségét, talán épp az én interjúim alapján. Az eredetiség egy filozófiai probléma, ami a posztmodern óta eléggé devalválódott. Mindenki koppint. Ki szakdogát, ki zeneszám alapmotívumát, ki gondolatot, ki sminket, ki stílust, van, aki egyenesen plasztikai sebészi szabásmintát… nézd meg Meg Ryant! Mutass nekem valakit, aki szerinted eredeti, megmutatom, hány forrásból építették össze.

Ha már nyilvánosságról beszélsz: te mégiscsak hazánkat, a hazai olvasókat is képviseled akkor, amikor kérdezed a Stallonét vagy bárki mást. Ebből a szempontból sem érzed kifogásolhatónak az írásod? Vannak, akik szerint lejáratod az országot.

Túlzónak érzem ezt. Tudod, volt Vikidál is meg Király Linda is, aki a himnuszt bakizta. Volt olimpikon, aki doppinggal bukott. Ők sokkal kevésbé teljesítették a hozzájuk fűzött elvárásokat, mint én. Másrészt, ha én Dezsőt képviselném Adásztevelről, akkor valószínűleg mást kérdeznék, az ,hogy én képviselem ott az országomat egy interjúhelyzetben, az nem azt jelenti, hogy egyes emberek kisstílű ügyeit hozom oda, vagy mindenki magyar kötődését beleerőszakolom az anyagba, hanem azt, hogy kihozom a kedvükért a dologból, amit ki lehet. Amúgy meg aki így vélekedik, annak sem volt soha kötelező olvasnia a cikkeimet. Szerintem minden csoda három napig tart, ezen is hamar túljutunk majd.

Jobb lenne, ha egy Y generációs kis újhús tenné fel az őszinte, ám bagatell kérdéseit a világmindenségről? Az nem ciki? Tudod a munkám nagyon nagy része nem is az írás. Ezekbe a körökbe bejáratosnak kell lenni, ismerjék az arcom, tudjam, kivel kell egyet kávéznom, hogy beengedjenek egy gálára, mit mondjak, hogy az ügynökök ne rázzanak le. Ez is a teljesítmény része, nem csak a karakterszám.

Tekintve, hogy meg nem történt beszélgetést írtál le, ehhez ugyan nem kell bejáratosnak lenni, ehhez csak pár óra kell és egy laptop.

Ha ez így volna, bárki megtehetné. De ehhez kell az az életút és számtalan előző interjú, ami már mögöttem van. A munkát én elvégeztem, lehet, hogy a dandárját nem most.

Tehát a hozzáadott érték te magad vagy?

Mondhatjuk.

Akkor egy akárkivel készült sztárinterjú sem másról szól, hanem rólad?

Úgy érzem, kicsit kiforgatod a dolgot…

Úgy? Összefoglalom, hogy lásd, amiről eddig beszélgettünk: a celeb kiüresedett véglény, aki, ha él is az alapozó rétegek mögött valahogyan, fölösleges próbálkozni róla írni. Amúgy is kiábrándító. Az olvasó buta, és csak arra vágyik, hogy az írások által valami hamis képben megnyugtathassa magát, mint valami olcsó bölcsőben, infantilis embereknek, akik még hisznek ideákban, példaképekben, és az eredetiségben – ami szerinted egy túlértékelt lejárt klisé. Mindeközben értékeljük munkának azt, hogy te a vörös szőnyegen billegsz, vagy exkluzív helyen iszod a pumpkin spiced lattét olyan költeményekben, amelyek az átlagembernek a kocsijánál többet érnek, és hatódjunk meg, amiért te ezt vállalodmint áldozat. Sem a nemzet előtt, sem az újságíró szakma előtt nem érzel semmi szégyent azért, amiért bekamuztál egy soha meg nem történt interjút, pedig mind a kettőbe vetett bizalmat rontod vele. Akkor tulajdonképpen mi marad itt érték? Maradsz te saját jogon. Akinek úgy tűnik, semmi bűne, sőt, mindenki csak hálás lehet neki. Te magad vagy a nemzeti kincs nem?

Torzítasz. Mindent ki lehet fordítani…

Vagy ollózni. Nem igaz?

Exit mobile version