Az elmúlt két esztendő karanténos időszakai alatt nem csak a templomlátogatás szünetelt, akadozott, gyérült meg, hanem az esküvők, keresztelők száma is. S valahányszor enyhültek a megszorítások, érezhető volt, hogy az emberek bátrabban szervezték meg életükben ezeket a régóta várt, kimaradt-halasztott, már igazán esedékes közös, családi és gyülekezeti-egyházi ünnepeket.
Idén tavasszal és így a nyár-kezdetben is ez tapasztalható. Hála Istennek, jönnek a fiatal párok és családok, hogy áldást kérjenek az élet Urától és fogadalmat tegyenek előtte. Szóval, újra sokat keresztelünk. És közben reméljük, hogy nemcsak nagymamakérte-dédikedvéért-olyanszépalkalom a motiváció, hanem ott van a belső indíttatás és elköteleződés is.
A keresztelés bibliai, újszövetségi eredetű. Keresztelő János (nyilván innen az elnevezése) volt az, akiről feljegyeztetett, hogy Krisztus útkészítőjeként, a Megváltó megjelenésének előkészítőjeként a pusztában, a Jordán partján, megtérésre és megkeresztelkedésre (baptidzein) azaz bemerítkezésre hívta az embereket.
Ma is vannak olyan keresztény felekezetek, melyek a szertartás külső megjelenésében is követik példáját, vagyis minimum egy – az imaházban kialakított – kismedencében bemerítik, teljesen víz alá merítik a keresztelendőt. (Ez nyilván az atomhideg, ősi és fűtetlen, régiépítésű katolikus vagy református templomokban nem lenne túl kellemes és egészséges élmény…)
Bárhogyan is csináljuk, a szimbolikája a lényeg. Egyrészt, ahogyan a test szennyét lemossa a víz, úgy tisztítja meg a bűneiből megtérőt a keresztség vize. Másrészt, ahogy alámerül az ember és aztán újra felbukkan új lélegzetvételre, úgy hal meg a keresztség által a régi, Isten nélküli életének és támad fel azután egy új életre, tiszta lappal való újrakezdésre, immár Krisztussal közösségben.
Mindez persze arról szól, hogy a keresztelendő szeretne megtisztulni és újat kezdeni, bűnbánat és megtérés után elköteleződni. A fent említett felekezetekben ezért nyilván nem a kisbabákat nyomják le a víz alá, hanem már az önálló döntésre képes, legalább 12 éves vagy annál idősebb, akár felnőtt emberek részesülnek a keresztség sákramentumában (= szentségében).
Mi, a történelmi, nagyobb felekezetek mégis többnyire babákat vagy kisgyerekeket keresztelünk, mert hagyományunkban nagyon fontos tényező a család, a gyermeket nevelő közösség hite. Ezért is tesznek fogadalmat a szülők, keresztszülők, hogy a kicsit úgy nevelik és neveltetik, hogy a család által gyakorolt hitben és a gyülekezeti közösségben megtapasztalásokat, hitoktatásban ismereteket szerezve nőjön fel. És a konfirmációkor (= megerősítés) ezt a Krisztushoz tartozást vallja meg, vegye magára azt a hitvallást, amit babaként a feje felett mondtak el.
Ennek egyedül így van értelme. És persze ezért van sokszor kacifántos, nem túl nyugis módja. Drága szüleim tanúságtétele szerint én végigüvöltöttem a keresztelőmet. No, igen, biztos már akkor próbálgattam, hogy hogyan tudom betölteni hangommal a templomot… ☺ Azóta sokszor „visszakaptam” már e helyzetet, de mindig öröm keresztelni, főleg ha abban a reménységben tehetjük, hogy pár év múlva viszontlátjuk a kis hőst a hittanórákon.
Most vasárnap egy volt hittanosom, azóta ifjú hölggyé cseperedett és – családjával együtt – hitét gyakorló konfirmáltam tartotta keresztvíz alá elsőszülött gyermekét. Botond baba nem sírt, nem üvöltött. Tágra nyílt szemekkel nézte feje fölött a piciny keresztelői ezüstkancsót, mellyel az Atya, Fiú, Szentlélek nevében pár csepp vízzel leöntöttem. Akkor sem fakadt sírva. Hanem kicsi, hat hónapos kezecskéivel megragadta és alig engedte el.
Boti baba nem sírt, annál inkább a meghatott család és gyülekezet. És eszembe jutott a prófécia, hogy akik sírva vetnek, azok majd nevetve aratnak. Mert a mi egyházunk, a Krisztus egyháza nem izolált individuumok gyűjteménye – még akkor sem, ha a hit személyes és egyéni döntés – hanem a „szentek közössége”. Akik nem úgy imádkoznak, hogy „én Atyám”, hanem hogy „MI Atyánk”.
Az elmúlt ezredévek hívőivel, az egész föld keresztényeivel vagyunk egy közösség, és mind az utánunk jövőkkel. A közelgő vagy most történő konfirmációk, bérmálások mindannyiunk ünnepe. Akárhányan vagyunk, akármit is sodor felénk a korszellem szétdobáló (= diabolikus) szele, Isten válasza vagyunk az emberiség mindenkori istentelen krízisére, minden hitet és életnormát eltörlő káoszára.
