A 17. század óta van – illetve lassan most már csak volt – egy különleges, törvénybe iktatott keresztény ünnepe Dániának: a Nagy (Nemzeti) Imanap.
Tekintettel arra, hogy régebben a szentekről külön-külön emlékeztek meg, és így számtalan ünnepnapot tartottak nyilván, V. Keresztély dán király 1686-ban úgy határozott, hogy ezeket egyesítik egy nemzeti imanapban, amelyet a húsvét utáni negyedik pénteken ünnepelnek.
Az ünnep előestéjén a templomokban megszólaltak a harangok, jelezve, hogy minden munkának és szórakozásnak vége, hiszen a Nagy Imanap alkalmából mindenkinek templomba kellett mennie, utána pedig egész napra hazatértek a családok és együtt töltötték az ünnepet. Mivel ezen a napon a pékek is zárva tartottak, hagyománnyá vált, hogy előző nap „varme hvedert”, azaz búzazsemlét készítettek, amit az ünnepnapon megmelegítve fogyasztottak el.
Így a mai napig is a Nagy Imanapról sokaknak a meleg búzazsömle jut eszébe, megvásárolják előtte vagy éppen megsütik otthon. Mert bár talán Dánia népének nagy része már nem buzgó hívő, ez a nap számukra mégis fontos kulturális, vallási szempontból és néphagyományaik okán is. Ennek igazsága nyilvánvalóvá vált, hiszen a dánok kétharmada, meg ellenzéki pártok, szakszervezetek, egyházak is tiltakoznak az ünnep tervezett eltörlése miatt.
Ugyanis a szociáldemokraták vezette kormány törvényjavaslatot nyújtott be erre nézve. Azzal indokolva döntésüket, hogy a Nagy Imanap munkanappá nyilvánítása sokmilliós plusz bevételt jelentene, és ebből tudnák fedezni a haderő fejlesztését. Tudjuk, a NATO felé vállalt pénzügyi kötelezettsége ez a tagállamoknak, hogy a védelmi kiadások a GDP 2 %-át elérjék – három éven belül…
Értjük, ugye? Három évük lenne rá, de most valahogy égetően sürgős lett a baloldali kormányuknak ez a dolog, és a bivalyerős gazdaságú Dániában bizony ezért egy évszázados, össztársadalmilag elfogadott, szeretett és gyakorolt keresztény ünnepnapot kell feltétlen eltörölni! Nyilván. Ez fogja őket Putyintól megmenteni – mert ugye alapvetően erről van szó.
Nem szeretnék most belemenni a keresztényüldözésnek a keresztény-kultúra-rombolás rafinált megjelenési formája taglalásába. De gazdaságpolitikai indokkal megfosztani a közösséget – azzal érvelve, hogy az érdekükben történik – egy ünnepnaptól, amely évszázadok óta összeköti és identitásukban erősíti őket… nos, talán patetikusan hangzik, de ez az emberlét elleni támadás.
Az ünnep maga ugyanis nem egy puszta társadalomtörténeti „termék”, amit az ember magának kitalált, hanem – teológiai-antropológiai szempontból nézve – az emberlétünknek, sőt, az istenképűségünknek része!
Nemcsak azért, mert fiziológiailag-biológiailag úgy teremtettünk, hogy a hétnaponkénti megpihenés az egészséges létezésünk feltétele. (Voltak próbálkozások az újkori történelemben is ennek megváltoztatására, nyilvánvalóan káros következményekkel.)
„Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap … Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Hadd pihenjen szolgád és szolgálód hozzád hasonlóan! Emlékezzél arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kihozott onnan Istened, az ÚR, erős kézzel és kinyújtott karral. Ezért parancsolta neked Istened, az ÚR, hogy tartsd meg a nyugalom napját.” – érezzük a parancsolat egészen „modern” szociális és ökológiai erejét és tartalmát?!? Ne dolgozz és ne dolgoztass senkit és semmit!
Nemcsak azért, mert mentálisan is szükségünk van arra, hogy kicsit kilépjünk a munkás-lét pörgéséből, világából az elcsendesedésbe, önreflexióba, összetartozás-megélésbe családdal és tágabb közösséggel, lehetőséget kapva az elmélyülésre. „Tartsd meg a nyugalom napját, és szenteld meg azt!” A magyar etimológia szerint: „üdvnap” → ünnep! A pusztán földi, immanens, horizontális létezésből való kitekintés ideje, az önmagunkra, létünk és mindennapi küzdelmeink transzcendens, vertikális értelmére való rákérdezés alkalma.
Hanem azért is, mert nekünk „ünneplő Istenünk” van. „Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az ÚR a nyugalom napját.” Isten megünnepelte a világot!
És Jézus elmondása szerint Isten ünnepel, mikor megkerül az elveszett drahma, az elkóborolt bárány, hazajön a tékozló fiú („nagy öröm van a mennyben”), mikor egy emberi lélek hazatalál Őhozzá. Jézus első csodája, amit a nyilvánosság előtt véghez vitt, az első „jel”, amelyen kijelenti dicsőségét egy lakodalmon, családi, közösségi ünnepen történik!
Mikor az eljövendő mennyek országáról példázatokban beszél, hányszor úgy említi, mint nagy lakomát, ünnepi vendégséget. És még a legszomorúbb estén, az utolsó vacsorán is azt mondja: „De mondom nektek: nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.”
Az Úrral való együttlét – ünnep. Nemcsak nekünk, Őneki is! És a mi ünneplő Istenünk ünneplő, ünnepre képes, az ünnepben Őhozzá és így önmagához és az embertárshoz is kapcsolódó embert teremtett. Keresztény ünnepeinkhez való ragaszkodásunk – minden jogos kritikájuk ellenére is – az emberlétünk, istenképűségünk bástyáin való megállásunk. És ezek erős bástyák és erős fegyverek még ebben a világban is!
