„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Máté ev. 7, 21)
Sokan abban a téves elképzelésben vannak, hogy a keresztyén az egy külön állatfaj. Na jó, emberfaj. Vagy keresztyénnek lenni az külön műfaj. Értem én, hogy meg kell különböztetni magunkat. De időnként olyan helyzetekben, olyan dolgokban, amelyek nem követelik a keresztyén jelzőt.
Pl. keresztyén íjászok. Mi a különbség a keresztyén és nem keresztyén íjász között? Az íj ugyanaz. A húr, ideg ugyanaz. A nyílvessző ugyanaz. A feszítés ugyanaz. Az elengedés ugyanaz. Az íjászatnak ebben a részében semmi keresztyén jellemző nincsen. Az ember lehet keresztyén, aki éppen íjász is. Az más kérdés, hogy mihez kezd az íjásztudományával, milyen célt választ ki. Abban lesz szerepe annak, hogy keresztyén ember. Ha mint íjászt megbíznák egy orgyilkosságra, mint keresztyén ember, etikusan ezt nem vállalja el.
Keresztyén rock zene. A zene még attól nem lesz keresztyén, hogy jelzőt kapott és a szövegben benne van Isten, meg Jézus Krisztus. Vagy keresztyén festészet. Lehet a téma bibliai, de a festő hitetlen, csak jól fizettek. Akkor mi a keresztyén benne? Keresztyén iskola, kórház. Alapvetően egyetértek, hogy legyen, de egy epe, máj az mindenhol ugyanaz. Valószínűleg a hogyan lesz a különbség. A hozzáállás a döntéshozatalban, ápolásban, a tanítványokkal való bánásmódban. Keresztyén lehet zenész, orvos, festő, tanár.
Még amikor pörgött a színházbiznisz a Covid előtt, akkor beszélgettem egy zenésszel. Mélyen hívő, érzékeny keresztyén emberről van szó. Egyszer egy olyan darabban zenélt, amely egyházkritikus volt, és a színházi rendező, művészeti vezető még az eredeti alkotáshoz képest is túltolta, és már méltatlanul. Nem az eredeti alkotás eszmeiségét hozta, hanem a jelen gyűlöletét. Én ezt a darabot láttam és felfedeztem a zenészt is. Utána beszélgettünk a darabról. Azt mondta, hogy szégyelli magát, mint keresztyén ember, hogy ebben részt vett. Mint zenész tökéletes volt. Mint munka kellett a színházi állás. Nem kevés köze volt ahhoz, hogy ezt az állását otthagyta.
Így érthető, hogy bizonyos munkákat nem vállalnak keresztyén emberek. Mert ha különválasztanánk a munkát és a keresztyén ember jelzőjét, akkor simán lehetnének keresztyén pornóművészek, keresztyén dílerek, hóhérok. Mint ahogy időnként a bulvár hozza a híreket, hogy keresztyén iskola tanárnője erotikus munkát vállalt, mert abból jól megél, és kiteljesíti magát. Vagy keresztyén milíciák robbantanak, lövöldöznek. Érezzük, hogy ezek számunkra bántóak, és nem összeegyeztethetők a hitünkkel, az abból fakadó etikával és cselekedetekkel.
Vannak szakmák, foglalatosságok, és ha odatesszük elé a keresztyén jelzőt, az még nem jelenti, hogy az azzá lesz. Nem attól lesz keresztyén, hogy jelzőt kap. Ezt kellene tudatosítanunk nekünk is. Ugyanakkor meg az, hogy ismersz egy prostituáltat és beszélgettél vele, még nem tesz kevésbé emberré. Ha még segítettél neki, csak abban is, hogy láthassa a gyermekét, mert zsarolták vagy bántották, elzárták, akkor meg talán inkább voltál keresztyén, mint amikor sipákoltál, hogy jaj, ez milyen már, milyen bűnös, istentelen.
Van tipikusan keresztyén foglalkozás, de az ritka. Lelkipásztor, diakonissza, apáca vagy szerzetes, pap. Utóbbiak főleg római katolikusoknál és ortodoxoknál.
De általában az ember lesz keresztyén. Egy jellemfejlődésen megy át. A hit alakítja őt magát és utána a megváltozott gondolkodásán keresztül az életvitelét is. Valóban kialakul egy másféle viselkedés, életmód, ami rögzül, és ezt kultúrának fogjuk nevezni. Ez a kultúra hosszú távon – évtizedekről, századokról, ezredekről beszélünk – létrehozza a hagyományt. De alapvetően a forrása a keresztyén ember Istennel, Jézus Krisztussal való kapcsolata. Amikor tehát a keresztyénségről beszélünk, akkor erről a kapcsolatról és az abból fakadó életmódról, cselekvésről, késztetésről, attitűdről, habitusról beszélünk.
A problémánk abból szokott fakadni, amikor a keresztyén hagyományt és kultúrát próbáljuk önmagában értelmezni és továbbadni, a Krisztushoz való tartozás nélkül.
Példaképpen egy lelkészválasztást fogok hozni. Sajnos körülöttünk most csapkodnak a villámok és ürülnek a lelkipásztori helyek. A választásnak van egy menete, mondhatni hagyománya. A gyülekezet presbiterei, megbízottai tájékozódnak. Esperes, püspök, volt lelkipásztor, referenciaszemély, hiteles ember, bárki, aki jó tanácsot, tippet tud adni, hogy ki lenne jó. Persze van apriori elképzelés, mert üdülőhely, akkor tudjon idegen nyelveket. Intézmény van, akkor ismerje a közoktatást vagy közszolgálatot. Jó énekkar van, akkor karvezetői képessége is legyen. Építkezni, pályázni kell, legyen menedzser. A kijelölt személyek átbeszélik, majd szépen sorban meghallgatják az eredeti szolgálati helyén a jelöltet. Rostálódik, ha több van. Majd meghívják szolgálni a leendő szolgálati helyre. Közben tovább érdeklődnek a környezetében. Vagy megfogadják, vagy nem a hallottakat. Ha sikerült egy vagy két személlyel kölcsönösen szimpatizálni, akkor jön az elvárok-mitnyújtok. Végül vagy választás két jelölt közül, vagy egy fő meghívása.
Ez rendben is van, ha nem felejtenek el valamit mindkét részről. Megkérdezni Istent, hogy mi az akarata. Azért van ennyi félresikerült választás, mert csak azt nézik, hogy az elvárások és az, amit nyújtani tud valaki, találkozzanak. De Isten akaratával találkoznak? Ez nagyobb kérdés. Mert ebből indul ki minden. Istennek van szüksége szolgálóra. Istennek van váradalma. Isten nyújt segítséget. Tehát a lelkipásztort kereső gyülekezetnek, tagoknak, képviselőknek az első és legfontosabb teendője, hogy elkérjék azt a szolgálót, akit Isten akar odaküldeni. Imádkozzanak érte a közösségben is. Hangosan. Felvállalva, hogy Isten akaratát akarják betölteni. Az egész eljárás alatt is ezt tegyék. Hívják segítségül Isten Szentlelkét. Emlékezzünk Dávid kiválasztására. „6 Amikor megérkeztek, és meglátta Elíábot, ezt gondolta: Biztosan ez lesz a felkent, aki most itt áll az Úr előtt. 7 De az Úr ezt mondta Sámuelnek: Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére, mert én megvetem őt. Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van. … 11 Majd megkérdezte Sámuel Isaitól: Itt van az összes fiad? Hátra van még a legkisebb – felelte ő –, de ő éppen a juhokat őrzi. Erre Sámuel ezt mondta Isainak: Üzenj neki azonnal, és hozasd ide, mert addig nem ülünk le, amíg ő meg nem érkezik. 12 Érte küldött tehát, és elhozatta. Ő pedig pirospozsgás, szép szemű és jó megjelenésű volt. Akkor ezt mondta az Úr: Rajta! Kend föl királlyá, mert ő az!” (1 Sámuel 16)
Hasonlóan kell tennie a jelöltnek is. Nincs rutin. Nincs több éves, évtizedes tapasztalat, amikor Istennek van szüksége szolgálóra egy adott helyzetben, egy adott feladatra. Imádkozzon, hogy vajon erre hívta-e, rendelte-e Isten. Mert az igen, vagy a nem is felelős döntés legyen.
Ha józanul belegondolunk, egyetlen igazi hagyományunk van, az élő Istennel való élő kapcsolat. Krisztushoz tartozunk, ezért vagyunk keresztyének. A jelző ennek szól. Ez alakítja az életünket, a világban betöltött szerepünket, életmódunkat, egyházunkat. Ezért lehet évszázados, évezredes kultúránk, hagyományunk, mert van alapja. Ebben a világban élünk keresztyén, Krisztushoz tartozó emberként. Azt az életet, amit a bioszférában kaptunk, azt Krisztussal egyeztetve éljük.
(Fotó a PIXABAY oldalról)
