(Egy szállodában, családi eseményen vagyok, otthon két könyvet kaptam fel, most épp ezt a kettőt olvasom, ha van egy kis időm. Adja magát, hogy meséljek a velük való találkozásról. Jöjjön az első, tanulságul, hogy néha nem várt irányból érkeznek a gazdagító gondolatok és élmények…)
Nick Cave and the Bad Seeds: Wild God; Nick Cave és Seán O’Hagan: Hit, remény és vérontás
Nem is a könyv a lényeg, az csak egy állomás egy kacskaringós úton, amin mellém szegődött Nick Cave művészete és élete. Messziről indulok.
Évente rendeznek a bencések Pannonhalmán egy ökumenikus konferenciát, ami mindig nagyon erős, lelkiségében és az együttgondolkodást serkentő impulzusaival. Idén az egyik meghívott előadó Rowan Williams korábbi canterbury érsek volt. Izgalmas ember, kiváló lelkiségi teológus és olyan egyházvezető, aki, miután véget ért vezetői megbízatása, nagyon szépen, visszafogottan és másokat gazdagítóan folytatta az életét. Örültem, hogy élőben hallhatom. Viszont készülni is akartam, rendeltem magyarul elérhető könyvet tőle és persze vele való anyagokat, interjúkat is vadásztam, videón vagy írásban.
Így akadtam rá egy Nick Cave-vel való beszélgetésére. Felkaptam a fejem és nem azért, hogy hogyan is kerül a pásztor a zenész mellé. Nem, pontosan ellenkezőleg, tudtam nagyon jól, hogy a hatvanhét éves Nick Cave mennyire mély gondolkodású, tájékozott és igazságkereső művész. Jól állt a két név egymás mellett.
Nekiálltam a beszélgetés elolvasásának. Itt döbbentem rá, hogy Cave tavaly már a második gyerekét veszítette el. Mély gyásszal küzd, és ebben a küzdelemben egyre közelebb kerül Istenhez, és ezt nem is titkolja. Nagyon mély, gyönyörű beszélgetés ez, két nagyszerű ember között. És olyan volt nekem, mint egy első dominó.
Nick Cave zenekarával, a Bad Seeds-szel tavaly adott ki egy új lemezt, aminek a címe Wild God. A beszélgetés elolvasása után nagyon kíváncsi voltam, de nem vártam azt, ami érkezett. Hihetetlen erős dalok, költői mélységű dalszövegek, gazdag és magával ragadó zeneiség. Még nem fejtettem meg, de párbeszédbe kezdtem vele és oda tudtam tenni a magam istenkerése mellé.
Furcsa, egyházon kívüli (?) próféta érkezett nem várt irányból és felrázott, felkérdezett. Elkezdtem beszélgetni vele és a végén már Istennel folytattam, nem is mindig a szavak szintjén, hanem mélyebben, a zene ebben segít. Mondom, nem értem a végére, de nem is igazán akarok. Cave dalai spirituálisan gazdagítanak. Érződik belőle a szenvedély és a szenvedés, és át is tudja adni, meg tudja mutatni magát. Olyan mélységek és magasságok – tudom, közhelyesen hangzik, de nem tudom máshogy leírni – , amiket nagyon régen nem tapasztaltam. Meg én is keményedtem az elmúlt időben és ez most feltört. Végre, valami.
Innen már csak egy lépés volt, hogy besétáljak egy könyvesboltba és megvegyem a Nick Cave-vel készült párbeszéd-könyvet. (Direkt írom így, ez nem interjú, egy baráttal beszélget.) Művészetről, alkotásról, életről, halálról, a covid hatásairól (a könyvet 2022-ben adták ki) és Istenről is.
Kinyitod a könyvet és belehallgatsz egy őszinte, bátor beszélgetésbe. Nem bölcselkedés, inkább keresés. Nem tudod behelyezni a mostani mesterségesen és erőltetetten polarizált narratívákba. Egy művészt látsz, aki végigjárt sok mindent, ismeri korábbról a drogmámort, de a házasságot is, a család fontosságát. Egy művészt látsz, aki a saját szenvedésein és örömein átmenve küzd az alkotással, és az alkotás közben szembejön vele még Isten is.
„Nos, csak hogy biztos legyek abban, hogy jól értem: szeretnél túllépni a kétségeiden és teljes szívedből hinni Istenben, de racionális éned mást mond.
Hát, racionális énem mostanság már nem annyira határozott. Kevésbé magabiztos. Történnek dolgok az életedben, szörnyű dolgok, hatalmas, megsemmisítő dolgok, amikor óriási szükséged lenne lelki vigaszra, és az, hogy mi a racionális, kevésbé tűnik világosnak és egyértelműnek, és egyszer csak nagyon ingatag talajon találod magad. A racionális világban kellene hinnünk, de amikor a világ kezdi elveszíteni az értelmét, akkor a vágy, hogy valami magasabb értelemre leljünk, felülírja az észszerűséget. És valójában hirtelen az kezd a legkevésbé érdekesnek, a legkiszámíthatóbbnak, az éned legkevésbé kielégítő aspektusának látszani. Én így tapasztaltam, mindenesetre. Azt hiszem, egyre türelmetlenebbé váltam a saját szkepticizmusommal szemben, korlátoltnak és kontraproduktívnak tűnik, olyasvalaminek, ami egyszerűen az útjában áll annak, hogy jobb életet éljek. Úgy érzem, jó lenne túllépni rajta. Azt gondolom, boldogabb lennék, ha befejezném a kirakat nézegetését, és belépnék a boltba.”
Nick Cave és Seán O’Hagan: Hit, remény és vérontás, Helikon, 34.o.
Én itt most befejezem, hiszen a könyvnek még nem vagyok a végén. Aki többet akar, annak Horváth Gergely Gondolatkertészetét ajánlom: HIT, REMÉNY ÉS VÉRONTÁS
Még valami. Ez a cikk igazából egy dolgot akar továbbadni. Nem, nem Nick Cave művészetét, nincs rám szüksége. Azt akarom felmutatni, hogy nem várt irányokból is gazdagodhatunk, nem várt sarkokon is beköszön Isten. Nagy ajándék, ha nem engedjük el az ilyen lehetőségeket…
