Van ez az afrikai keresztyén meséket tartalmazó könyv „A buyufa alatt” címmel. Tanulságos állatmesék, de nem olyan kedves kis történetek, amelyek pihe-puha, lágy felhőkön visznek el a konklúzióig. Nyers, realisztikus és néhol kifejezetten erős képeket használva vezeti el az olvasót ahhoz, hogy az Isten melletti voks valójában élet-halál kérdése. A mesebeli majmocskák közül némely engedetlen, a bűn csábításának engedő egyed elég kegyetlenül pusztult el.
Több más generáció mellett az én gyermekkoromban is rémisztés helyett tanítólag hatottak ezek a mesék. Nem tudom, hogy a mai túlérzékeny világban felmerülnek-e ilyen témák a gyermekek vallásoktatásában, tényleg nem tudom. Általában azt látom, hogy az emóciók túlburjánzása miatt kerüljük a halál lehetőségének felvázolását, nehogy a sötét elrettentsen. Pedig mint árnyék, a megváltás és az örökélet fényére mutat.
A könyv „Ne etesd a keselyűt” című meséje arról a kismajomról szól, aki a tiltás ellenére csodálja és nem féli a keselyűt. Enni ad neki. Aztán másnap kettő jön, őket is megeteti. Így megy tovább, egyre többen jönnek, míg annyian lesznek, hogy nem jut már nekik élelem. Nos, a keselyűk megoldják a táplálkozás kérdését, felfalják a kis majmot. A tanulság, amit a szerző is összefoglal, ha tápláljuk a bűnös, gonosz gondolatokat, akkor azok szaporodnak, mígnem túlnőve rajtunk végeznek velünk. A megkísértetés nem bűn, de figyelni arra és cselekedni azt, amit a sátán súg, az bűn. Igét is mellékel a történethez: „Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.” (Jakab 1,12)
A gyermeki evidencia idővel bővül, számos új réteg, mondanivaló rakódik a mesére. A kijelentés mellett kérdések is előjönnek.
Hívő lelkülettel, s most böjt idején különösképpen, elsőként vetítsük magunkra bűnbánattal a történetet. És most ne azt, hogy mihez kezdünk a csábítással. Maradva a mese szimbolikájánál válasszunk másik szereplőt és tegyük fel a kérdést: lehetek-e én a keselyű? Mert legyünk bármilyen buzgók is, emberként a galamb mellett ott munkálkodik bennünk a keselyű is.
Lehetek-e én, vagy te a keselyű, aki a testvéri közösségben, otthon, gyülekezetben, egyházban marja a másikat, ne adj’ Isten a lelkészét. Biztosan mindannyian szenvedtünk már attól, hogy étel voltunk a dögmadár szájában, de észrevesszük-e, ha mi lakmározunk másokból?
Kicsit tágítva a kérdést, az nem a keselyű etetése, ha a mindent eltűr, elvisel elv alapján nem szólunk a keselyű étrendje ellen? Ha hagyjuk, vagy máshová nézünk? Akár kicsiben, egymás között. Vagy akár nagyobban. Kitekintve aktuálisan a világba: elnézzük, hogy mások jónak kiáltják ki a háború keselyűinek pénzzel való etetését? Vagy házunk (hazánk) táján söprögetve hasonlóan etetik a gyűlölet keselyűit. Vagy a keselyűt etetjük-e akkor, ha hagyjuk, hogy az új világrend eltérítsen küldetésünktől, ha gyalázzák egyházunkat? Az vajon nem a keselyű etetése-e, ha minden ellenünk haragvó vádját bűnbánó alázattal magunkra vesszük?
Szóval, hogy állunk a keselyűkkel, a keselyűinkkel? A mesében az öreg bölcs így nyugtatja a történeten elrettenő kicsiket: „Azt nem akadályozhatjátok meg, hogy a keselyűk a fátok felett körözzenek. De azt megakadályozhatjátok, hogy leszálljanak rá.” Pál apostol szavait idézi: „legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban” (1Kor 58).
A jó hír mindenekelőtt ez: a dögmadár hatalma legyőzhető! Hála legyen Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!
Nem kell, hogy keselyűk keserítsék az életet.
