Idei születésnapom fő meghatározója nem valami finom torta vagy különleges étkezés, nem is a baráti, ismerősi köszöntések, telefonhívások sorának egyébként most is nagyon jóleső szemezgetése volt, sőt nem is valami különleges ajándék bontogatása. Igazából sokkal prózaibb dolog foglalkoztatott és foglalkoztat azóta is.
„Mit szeretnél születésnapodra?” – kérdezte tőlem már korábban a férjem. De tényleg, mit is?! Nem vágyom nagy dolgokra, főleg nem tárgyakra. De ami mostanában mégis jól jönne, azt sajnos a férjem személyesen nem tudja megadni nekem, pedig nem panaszkodhatok, mindent megtesz értem. Nekem ugyanis a következő különleges, de mégis földhözragadt vágyaim vannak: Szeretnék újra sántítás és fájdalom nélkül járni. Szeretném egyedül, minden segítség nélkül felhúzni mindkét zoknimat, nem csak az egyiket. Szeretnék simán lehajolni és felvenni valamit a földről, ami leesett. Szeretném, ha nem külön tortúra lenne kihúzni néhány szál gazt a kertben. Szeretnék nyugodtan, támaszkodás, kapaszkodás és állandó testsúlyáthelyezés és láb váltogatás (lépegetés) nélkül 2 lábon végig állni egy istentiszteletet. Lenne még egy-két kérés az egészség terén, de az már nem kívánkozik a mindenkinek elmondhatók közé.
Nos, mivel ezek a vágyak maguktól nem teljesednek, próbálok valamit tenni. Mivel az aránytalan terhelés miatt a jobb lábfejemen még a télen fájdalmas duzzanat keletkezett, irány a helyi ortopédiai rendelés. Húsvét utánra kaptam is időpontot. Addig többségében csak egy lazán fűzött túracipőt voltam képes felvenni, amiben igyekeztem átvészelni a mindennapokat. Az ortopéd orvos elküldött MR vizsgálatra, melyre már augusztusban sor is került. Nem mellesleg megállapította azt is, hogy csípőprotézisre van szükségem, és felírt a végtelenül hosszú listára. „És mégis, mikorra kerülhetek sorra?”- kérdeztem. Az ő azt nem tudja megmondani mondattal próbált lerázni. „De mégis, legalább nagyságrendileg mikor?”- faggattam tovább. „1-2 év talán, de tényleg nem tudom.” – csepegtetett némi ködös információt.
Ekkor döntöttem el, hogy nem várhatok tovább. A gerincem esetén tanulva már tudom, hogy milyen fontos az időtényező, és az is, hogy tapasztalt, jó szakember kezébe kerüljön az ember. A tanulópénzt idegelhalások és ebből következően egy életen át tartó kellemetlenségek formájában azóta is folyamatosan fizetem. Kutattuk az internetet, ismerőst és ismeretlent kérdeztünk orvosokról, lehetőségekről, műtéti eljárásokról. Végül döntöttünk egy magánklinika mellett. Néztük az árakat, szívtuk a fogunkat, de úgy voltunk vele, hogy a föld alól is, valahogy összekaparjuk a pénzt rá. Tegnap aztán megkaptam a keserédes születésnapi ajándékot. Elmentünk a választott orvos rendelésére. Édes volt az „ajándék”, hogy már október végére tudja vállalni a műtétet, de keserű is, mivel kiderült, hogy a korábbi gerincstabilizációs műtétem miatt nálam csak olyan eljárás jöhet szóba, mely az előzetesen, a világháló alapján kikalkulált kb. 3 milliós végösszeget kb. még majd egy millióval megdobja.
A helyzet kapcsán több gondolat is felvetődött bennem.
Nem akarok belemenni a magyar egészségügy állapotának megítélésébe, bár korábban édesanyám betegségén keresztül, és mostanság sajnos alanyi jogon is egyre több tapasztalatot szerzek a működési anomáliákról. De érdekes, hogy 1 éven belül több olyan ismerős is a látókörömbe került, akik hozzám hasonlóan nem tudtak tovább várni a műtétre, és kénytelen voltak lépni a fizetős megoldás felé. A dolog külön érdekessége, hogy velem együtt egyikük sem tartozik a „gazdagok” közé, akik simán megengedhetik maguknak a milliók kicsengetését, akiknél az említett összeg max. egy-két havi kereset. Egész más a dolog optikája, mikor a műtét ára a vizsgálatokkal együtt akár még egy teljes éves jövedelemnél is nagyobbra rúg. Egyikük, egy nyugdíjas pár férfi tagja, épp győzelemre vitt egy csatát a daganattal szemben, és nem mindegy neki, hogy a hátralévő idejét milyen életminőségben éli le, főleg, hogy a felesége meg gerincműtétre szorul. Nekik a gyerekeik segítettek, hogy összejöjjön a szükséges pénz. De említhetek egy kispénzű özvegyet is, aki már olyan nehezen ment, hogy nem tudta kivárni, hogy államilag sorra kerüljön, ezért összeszedett és pénzzé tett mindent, amit csak tudott. Vagy ott van egy másik hölgy ismerősöm is, aki nem engedhette meg azt a luxust, hogy mozgásképtelenné váljon, mert egyedül él. Ezért aztán még némi kölcsönt is bevállalt. Mert így meg lehet szabadulni a tüneti kezelést adó, de sok mellékhatással járó fájdalomcsillapítóktól is, krémektől, csodaszerektől, melyekre apránként szintén hatalmas összegeket el lehet költeni.
Sokszor könnyen kijelentjük, hogy a pénz nem boldogít. Sőt, keresztyén körökben nem is nagyon illik beszélni róla, egyfajta álszeméremmel kezeljük. Ha meg valaki még hangot is ad aggodalmainak az anyagiak tekintetében, akkor könnyen megítéljük, hogy nem hisz eléggé, nem bízik igazán az Isten Gondviselésben. Ha netán meg meri említeni, hogy „méltó a munkás a maga bérére”, esetleg, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, rögvest anyagiasságnak tartják. Az előbb említett sorstársak is mind hívő emberek. Sem ők, sem pedig jómagam nem a pénztől várjuk a boldogságot. De a pénz bizony szükséges eszköz ahhoz, hogy ne fájdalmak között, kiszolgáltatottan éljük az életünket, és időben jussunk hozzá a szükséges orvosi segítséghez megelőzve további, nagyobb bajokat.
Miközben hallgattam a doktort, aki arról beszélt, hogy a különböző implantátumok hány évet bírnak ki, önkéntelenül is számolgatni kezdtem. Ha 20 évet, akkor lehet, hogy újra kell kezdeni az egészet 73 évesen? Mikor álljak be majd a sorba, hogy kisnyugdíjasként jókorra kapjak időpontot? Vagy mit adjak el, mert kölcsönt akkor már biztos nem fogok kapni? Ha 30-at, akkor már lehet, hogy ez egy „lifelong project”, azaz talán engem már kiszolgál? Bele sem merek gondolni, mi lesz, ha esetleg a 90-et is megérem! Meg is döbbentem mindezen, mikor számolgatni kezdtem. Most ugyanis nem általában az emberi élet végességéről kell gondolkodnom, nem valaki más életéről, haláláról, hanem a magaméról. Az állandóan a távoli jövőbe száműzött elmúlás hirtelen számokba öltözve jött felém, és így állt meg előttem. Persze az is lehet, hogy holnap elüt egy autó, vagy jön valami újabb nyavalya, történik valami a szeretteimmel, és a legkisebb gondom lesz az, hogy 20 vagy 30 év múlva mi lesz velem. Sőt, semmi garancia sincs arra sem, hogy van még akár 20 vagy 30 évem hátra. Érdemes ezen agyalni? Valamennyire persze most kell is, de mégsem lehet ez a meghatározó. Ebbe simán bele lehet bolondulni. „Minden napnak elég a maga baja” – figyelmeztet az Ige. Most a túlzott agyalás helyett, inkább megpróbálok hálát adni az eddigiekért, és abban bízni, hogy Isten nem véletlen vezetett el ehhez a specialistához. Nem lehet véletlen az sem, hogy pont azt a napot tűzte ki az orvos műtéti dátumnak, amit előzetesen én is kisakkoztam a naptárból, mint számomra lehető legkedvezőbbet. Addig is tanulom kell – mind lelkileg, mind fizikailag, mind anyagilag – rábízni magam teljesen Urunk gondviselő szeretetére. Tanulom kell hinni, hogy amennyiben az Úrnak az a terve, hogy továbbra is, és kevesebb akadályoztatással szolgálhassak, akkor Ő mindenről, beleértve a szükséges anyagiakat is, gondoskodik. Van még, mit tanulni! De nem szégyellem bevallani, hogy nagyon nagy szükségem van az imádságos emberi szeretetre is!
