Néha szeretek kézzel írni.
Csak úgy azt, ami éppen eszembe jut. Alig kontrollálva a kezemet, a tollat.
Ilyenkor egy kicsit másként írok, mintha gépelnék. Más témák is jönnek elő. Mintha mélyebbről indulnának a szavak. És kiszámíthatatlanabbul érkeznek meg. Nem mindig oda, ahova szánná őket az ember.
Mit ér a csend? Az észrevétlenül pergő idő? Emlékszünk-e még arra, amikor csak úgy néztünk magunk elé és engedtük a gondolatainknak, hogy megtalálják bennünk a maguk helyét? Amikor még volt időnk.
Egyik reggel kint ültem a tornácon és néztem a madarakat, ahogyan egyik fáról repülnek a másikra. Ide, oda. Sok-sok apró madár. Egy idő után, mintha velük repültem volna én is.
És boldog voltam. Csak úgy. Minden különösebb ok nélkül. A pillanattól.
Hol vannak ma a pillanataink? Mintha nem lennének. Vagy csak nem vesszük észre őket.
Mindig történik valami. Valami fontosabb, valami sürgős. Meg kell válaszolni, el kell intézni, oda kell érni, tovább kell menni. És sokszor olyan, mintha csak nagy lármával átszáguldanának rajtunk a napok, a hetek, a hónapok, az évek.
Pedig a pillanat nem kér sokat. Néha csak annyit, hogy ne menjünk tovább. Hogy ott maradjunk még egy kicsit a tornácon. Hogy végignézzük, ahogy egy madár eltűnik a fa ágai között. Hogy ne vegyük elő rögtön a telefont, amikor várni kell valamire. Hogy ne akarjunk minden csendet megtölteni szóval, minden üres helyet feladattal, és ne akarjunk minden érzést megfejteni.
Talán ezért szeretek néha kézzel írni.
Mert a toll nem siet. Nem tud úgy sietni, mint én. Megvárja, amíg a szó végére érek. És addig én is bejárom a magam útját.
„Az embernek az értelme terveli ki útját, de az Úr irányítja járását” – mondja a Példabeszédek könyve (16:9.).
Szeretem ezt az igét. Mi tervezünk, végiggondoljuk, merre akarunk menni, mit szeretnénk elérni, mi legyen holnap, jövőre, tíz év múlva. Az ember ilyen. Előre néz.
És közben azt hisszük, hogy megterveztük az utunkat.
Pedig mennyi minden történik velünk, amit nem terveztünk! Találkozások, veszteségek, váratlan örömök, bezáruló ajtók és olyanok, amelyekről azt sem tudtuk, hogy léteznek. Néha hosszú kerülők. Máskor egyszer csak ott találjuk magunkat valahol, ahová eszünk ágában sem volt elindulni. Aztán rájövünk, hogy megérkeztünk.
Isten vezet. Többnyire nem mondja meg, hogy merre menjünk. Néha megállít. Egy madár röptével. A csendben. Egy mondattal, ami máshová érkezik, mint ahová szántuk.
Mint amikor kézzel írok.