Lassan itt a február és ezzel eljön a továbbtanulási papírok beadásának az ideje. A szülők homlokán szaporodnak a ráncok és a kételyek. Vajon jó felé orientálták-e a csemetéjüket? Vajon olyan pályán sikerül-e elindítani őket, amiből majd tisztes módon meg lehet élni és családot is eltartani? Sokak számára az az elsődleges szempont a vágányra állításánál, hogy a gyerek az iskola befejezése után anyagi biztonságban éljen. Némelyeket a családi tradíciók motiválnak a döntés meghozatalában. Vannak, akiknek a gyermek adottságai a legfontosabbak, és ha ez még nem teljesen körvonalazódott, akkor lehet egy közbenső megoldás: jöjjön a gimnázium és van még minimum 4 év gondolkodási idő. Mára már feltűnik olyan szülői elgondolás is, hogy a szakmákat ne csak anyagi/kereseti szempontok szerint rangsorolják, hanem akár egészségromboló hatásuk szerint is. Mivel ha 30-40 évet ledolgozik valaki egy-egy szakmában, biztos, hogy szembesülni kell neki a szakmaspecifikus betegségekkel is. A bányászoknál jól ismert a tüdő megbetegedés, a szilikózis (ami ma már a nagyvárosi lét velejárója is), de kevesen tudják, hogy az álló és az ülő munkakörök is komoly visszér bántalmakat okozhatnak, a mozgásszervi (gerinc és ízületi) problémákról nem is beszélve. A pályaválasztási kérdések hasonlóak a felsőoktatásban is, csak ott van egy kis plusz is, mert ott már a fiatalnak kell eldönteni, hogy miért járjon az adott egyetemre, főiskolára az ember: ábrándért, érdeklődésből, kedvtelésből, egy mutogatható oklevélért vagy egy piacképes végzettségért. A piaci örök törvény itt is igaz: ha valamit nehéz megszerezni, arra általában nagyobb a kereslet, mint amihez nincs szükség túl nagy erőfeszítésre.
Érdekes, hogy az egyik egyetemi végzettségűek között vannak olyanok, akiket megkülönböztetünk egy dr. címmel. (Van, ahol ez automatikusan jár, máshol külön kell küzdeni érte.) Egy dr-es friss oklevél birtokában az ifjúi hév olykor magasabbra rangsorolja magát, mint ami valójában megilletné. A környezetének, a kívülállóknak ugyanis hirtelen akkor is doktor úr/nő lesz, ha a mondatai még igencsak tankönyv szagúak és csupán köszönő viszonyban vannak az élet valóságával, amiket majd a gyakorlat finomít igazán. És akkor jöjjön egy igazán izgalmas kérdés: Mi a helyzet a lelkészekkel, hiszen az ő megszólításukban ott szerepel a tiszteletes megjelölés. Kijelentheti-e egyáltalán magáról valaki, igényelheti-e bárki, hogy azzal, hogy elvégzett egy iskolát – legyen az egy teológia – azonnal tiszteletessé válik, azaz megkülönböztetett tisztelet illeti meg. Sőt tovább is fokozhatjuk, mert nem elég a „tiszteletesség”, a felszentelés után már egyenesen a „nagytiszteletűség” dukál. Pedig valójában nem is az ember érdemelte ki a tisztelet, hanem inkább a szolgálati pozíciója és mindenek előtt a felette lévő Isten. Ha az ember nemcsak a hagyományos megszólítás szerinti, hanem igazi tiszteletre, nagy tiszteletre vágyik, azt ki kell érdemelni, mert azt nem az oklevéllel adják, hanem az emberséggel, hitelességgel mérik.
Hadd említsek példákat a múltból, hogy milyen igazi emberi nagyságok, valóban nagy tiszteletet érdemlő emberek éltek közöttünk. Nem szabad elfeledni azokat a prédikátorokat, köztük a Győrben szolgáló Komáromi Sülye Istvánt, akik a gályarabságot is vállaltak, mert semmilyen fenyegetés, kínzás ellenére sem tagadták meg hitüket, tanításuk, bizonyságtételük hitelességét megőrizve. Tudom, hogy akkor is voltak, akik megtörtek, akik talán könnyebb utat választottak, nem mindenki vállalta ezt a sorsot. Nagy tisztelet azoknak, akik mégis. (Elgondolkoztam, hogy vajon ma hány nagytiszteletű választaná/ választja az evezőlapátot a valóságban is, és nemcsak a szavak szintjén.)
Egy valódi, nemcsak címében nagytiszteletű lelkész személyiségének, szolgálatának hosszantartó lenyomata marad ugyanis a gyülekezet életén. Hadd említsek kettőt azok közül, akik életének, tetteinek a hatása – számomra, messziről jött ember számára is – ma is kézzel foghatóan kitapintható gyülekezetünkben. Az egyik ilyen nagytiszteletű a közelmúltból Bittner Ferenc lelkész, akit mindenki „csak” Feri bácsinak hívott. Feleségem sokat mesélt róla, gyakran, nagy szeretettel emlegeti. Ő volt az, aki még Szabadhegyen olyan ificsapatot épített, melynek tagjai a mai napig megismerik egymást, örömmel segítenek egymáson, ha kell, és találkozásaiknak elmaradhatatlan része az akkori dolgok felemlegetése és a jóleső sztorizgatás a közösen átélt eseményekről. Érdemes egy kicsit elhelyezni időben is, hogy mikor is indult, formálódott például ez az ifi? Még bőven a Kádár-érában, amikor az egyházak hajói igencsak ellenszélben próbálták vitorlázni. Akkor a szelek még mindig csak keletről fújtak, és frissebb volt még a nagy üldöztetések emléke is. A rendszer hozzáállása idővel megtűrtté tette a lelkészeket, de azért rövid pórázon tartotta őket, amíg csak lehetett. Ebből a csapatból került ki lelkész, presbiter, több hűséges gyülekezeti tag, akiken keresztül a mai napig Feri bácsi hatással van egyházunkra. Nagy tisztelet jár neki sok egyéb tette mellett azért is, hogy összeszedte és így összekovácsolta azt az ifjúságot.
Vagy nézzünk egy másik példát még régebbről. A II. világháború komoly hatással volt a győri gyülekezetre. A hívek közül sok férfit elvitték frontszolgálatra és a háború poklában sokan ott is maradtak. 1943. január 12-én megtörtént a Doni katasztrófa, megsemmisült a 2. Magyar hadsereg (207 ezer fő). Ettől fogva a szovjet hadsereg már nem védekezett többé, hanem megkezdte az előrenyomulást. 1944. március 19-én pedig a náci német hadsereg elfoglalta Magyarországot. Különleges volt a 1942-es év a dunántúli reformátusság életében, mert tisztújítás volt az év végén, és a választás a Győrben szolgáló Győri Elemérre esett. A püspöki hivatal Pápán volt, ahogy ma is. A hivatal elfoglalásával kapcsolatban azonban nem ez volt a fő probléma, hanem a még az előző püspök által megszervezett 1. számú lelkészi állás betöltése Pápán. Ugyanis az akkori helyi lelkész is indult a püspöki címért, de alulmaradt a választáson. Ilyen körülmények között aztán a pápai presbitérium nem akarta Győri Elemért lelkészévé választani. Nagyon szép a testvéri szeretet, na meg a hitbeli meggyőződés, de a csárdában mindig csak egy dudásnak van helye. Amíg az indulatok és az egók le nem csillapodtak a megválasztott püspök Győrben maradt még egy ideig. A főpásztornak vizsgát kellett tennie, de nem az emberek, hanem a Teremtő előtt. Győri Elemér emberségéről vall, hogy mikor a vészkorszak egyre tornyosuló felhői közepette pl. egy győri zsidó család kért tőle segítséget, ő cselekedett. Kiváló eredménnyel felelt meg azon a vizsgán, amit bizonyára a fentiek be is írtak az indexébe. A történetnek azonban még nincs itt vége, mert a segítséget kapott zsidó származású fiú nem feledkezett meg jótevőjéről. Felnőve később jómódú vállalkozó lett belőle, és az egykor tett fogadalmához híven, azóta is igyekszik kifejezni háláját, és minden évben egy szabad szemmel is igencsak jól látható nagyobb összeget adományoz a győri református gyülekezetnek neve elhallgatását kérve az elesettek megsegítésére. Mára ugyan a gyülekezetben a feledés homályába veszik a csupa nagybetűvel írandó püspök neve, de áldásos tevékenységének következményét most is érezzük a gyülekezet életében. Nagy tisztelet érte.
A templomunkban a keresztelő kút felirata: “Istené a dicsőség!” majd az adományozó neve:” Konkoly Thege Dénesné Szentmihályi Katalin”. A szószékre azt vésték: “Szeretett jó fiam emlékére Balogh Gáborné”. Ha nem örökítették volna meg ezeket a neveket, akkor még ennyit sem tudnánk arról, hogy kiknek az adományában gyönyörködhetünk ma is. Bár ők nem lelkészek voltak, de nagy tisztelet jár nekik is, hogy részt vettek templomunk berendezésében.
De hol tartunk most? És milyen generáció fog jönni? Nem kell bizonytalankodni, mert mindig pont olyan generáció jön, amilyet felnevelnek. A nevelés eredménye mindig meg fog látszani a család, az egyház, a nemzet életében is, és a nevelők pont azt kapják vissza, amit adtak. Visszatérve a bevezetőhöz, sokszor tanácsolják az okosok Konfuciusz után: „Ha azt akarod, hogy sohase kelljen dolgoznod és boldog legyél, válassz olyan munkát, amit szeretsz csinálni”. Én azonban hozzátenném, hogy maradandó tiszteletben csak akkor lesz részed, ha legjobb tudásod szerint szolgálod a neked rendelt közösséget, még akkor is, ha épp talán nincs is érte köszönet, sőt…
