(Ez a cikk lelkészekről szól. De nem csak lelkészeknek, sőt, elsősorban nem nekik, hanem azoknak, akik egy gyülekezet tagjai vagy egy intézményben találkoznak a pásztoraikkal és szeretnének segíteni valamit.)
A jó lelkész közel van a tökéleteshez.
A jó lelkész megzabolázza a gondolatait, mindig kész és képes Istenével élő és éltető kapcsolatba kerülni. A saját gondjait vállára veszi, a nehézségeket a keblére öleli, a lába soha nem remeg, a karja utat mutat. A jó lelkész szemérmesen rejti azt, amire büszke is lehetne, nem mutogatja magát, de nyitott könyv mindenki előtt, hiszen példa és példakép, eleve és alapvetően. A jó lelkész jó vezető, határozottnak kell mutatnia magát, de nem bánt meg soha senkit. A bántást persze jól tűri. Mindenben jó szakember, a prédikációtól kezdve a gazdasági ügyeken át a lelkigondozásig, még akkor is, ha nem tanulta. Csodálatos és türelmes szülő, akin még a családja tetteit is számon lehet kérni, bármikor.
A jó lelkész mindig jó kedélyű, még ha halálos beteg a családtagja, akkor sem veszíti el a belső derűt. Nem tudja, mi az a magány, még akkor sem, ha egyedül küzd a végeken, ha a barátai az ország másik végében élnek. A jó lelkész reggeltől estig a várfalon van, küzd, panasz nélkül. Nem zavarja az sem, ha anyagilag nem jön ki hó végén, hisz van elég hite. Mindig kész mások lelkével foglalkozni, de neki magának erre nincs szüksége, hisz rendben van, kész van. Feláll a padlóról, azonnal, mindig. Elkerülik pszichés betegségek, a stressz okozta pszichoszomatikus tünetek, a pánikroham. Hiszen közel tökéletes.
Jó lelkész nem létezik – legalábbis ilyen értelemben. Vágyképek vannak, romantikusan felépített pályaív-tervek, közben jobb és erőlködősebb időszakok. Vannak elvek, tervek. Vannak elvárások magunk felé, elvárások a vezetőink felől, elvárások a gyülekezet felől – a segítségen, a szereteten, a türelmen túl is, meg helyett is néha.
Meg titkaink is vannak, megnemértettség, rejtőzködő magány, az utolsó utáni pillanatban felismert probléma, összetörés, kiégés. Van, aki a pohár után nyúl, van, akitől a házastársa búcsúzik, mert nem bírja így. Igen, beköszönhet a depresszió, a pánikroham is.
De általában nagy utat kell addig megtenni. Annak, aki nem csak lelkész, aki ember is, Isten gyermeke, ugyanúgy, mint bárki más. És egyébként lelkész, elhívással, odaszánással. Ember, Isten megváltott bűnös gyermeke, akiben dolgozik a Szentlélek. Folyamatában, lépésenként. És közben hisz, bízik, vagy éppen megrendül, kételkedik. Ahogy bárki más is.
Beszélni kell erről. Hogy a lelkész nem csak ember, de sérülékeny, sebeket hordozó, tökéletlen, formálódó teremtmény. Beszélni kell erről, egymás között is. Az egyházban, a gyülekezetben is. Mert fogyunk. Mert egyre többen szállnak ki, olyanok, akiknek pedig itt lenne a helyük, akik hiányoznak és hiányozni is fognak.
Sokáig tabu volt erről beszélni. Főleg maguk a pásztorok tartották fenn a látszatot, mint egy színpadon a díszletet. Igen, mi voltunk, én voltam. De ezt várták tőlünk. Ha valaki kidőlt, kiszállt, eltűnt, visszaadta a palástját vagy eldobta az életét, az anomália volt. Ami kiderül, az ilyen és nem lehet rejtegetni, el kell nevezni, meg kell magyarázni.
Időközben változott a helyzet, egyre többünkben merült fel az igény, hogy az utolsó előtti lépések előtt kellene segítség, mert természetes, hogy nem megy mindig. (Az igazság az, hogy régen is voltak olyanok, akik figyelmeztettek.) Egyre inkább keressük a lehetőséget, hogy a lejtőre felkészüljünk, elkerüljük. Hogy nevén nevezzük a gondokat. Elindultak szupervíziós csoportok, kaptak elhívást szakemberek, terapeuták, mentálhigiénéhez értők és pásztorálpszichológusok, akik kifejezetten lelkipásztorok és papok számára nyújtanak támogatást. Csendeshetek, lelkigyakorlatok, elvonulások és imaközösségek alakulnak. Mert azokra is kell vigyázni, akik másokra vigyáznak. Az őrzőket is őrizni kell, mielőtt késő lesz.
Most például egy kérdőív érkezett meg a lelkészekhez, az a neve, hogy „Társas támogatás, jóllét és spiritualitás a lelkipásztorok körében.” Hosszú a címe, én azt mondanám, hogy állapotfelmérés. Nem buta konyhapszichológiai teszt, nem kikérdezés, hanem az egyházi vezetés felkérésére és támogatásával valódi szakemberek által összeállított anyag, egy fontos adalék a tisztánlátáshoz. Csak ki kellene tölteni minél többünknek, fontos lenne, ez most kairosz, merem azt mondani. Hogy továbbléphessünk, hogy legyenek őrzői az őrzőknek is.
Azt írtam, hogy úgy, a vágyálmok és a hamis perfekcionizmus feszültségében nincs jó lelkész. De jobb lelkész lehet, egyre jobb lelkész lehet mindannyiunkból. Ehhez szükség van ránk, lelkipásztorokra, szükség önmagunkba nézésre, szavak őszinte kimondására és igazi Isten felé fordulásra, nem csak a „munka” miatt, szolgálatból, hanem magunk miatt. De szükség van azokra, akik között szolgálunk. Ti kérdezzetek ránk, nyugodtan. Kérdezzétek meg, hogy vagyunk, de úgy igazán, nyugodtan. Ne engedjétek, hogy „vetítsünk”. Segítsetek azzal, hogy visszajelzitek, ha valamit jól csinálunk, ha úgy látszik, léptünk előre. Hogy szeretetben elmondjátok, ha valami nem jó. Ha látszik valami rajtunk, ami nyugtalanító. Ha megteremtitek azt a légkört, ahol felvállalhatjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy végleg tegyük le ezt az álarcot. Segítsetek abban, hogy megtaláljuk a segítséget, a támogatást, amire szükségünk van. Segítsetek azzal, hogy nem egymás közt beszéltek csak rólunk, de minket is megszólítotok. És köszönjük, ha nem bántódtok meg, ha van bennetek türelem. Köszönjük, ha lehetünk másmilyenek, mint az előző lelkipásztor, vagy az, akiről olvastatok. Köszönjük, ha kereshetjük az utunkat, erősödhetünk az Istennel való kapcsolatunkban. Sokszorosan vissza fog hatni.
Nélkülünk, lelkészek nélkül persze nem fog menni. Imádkozzatok, hogy legyünk bátrak végre. Meg van egyházstruktúra, vannak társadalmi és politikai elvárások is – de ebből van, ami alakítható, van, amin lehet változtatni, amin pedig nem, ahhoz úgyis kapunk erőt, hogy elhordozzuk. Mert nem jó lelkészekre van szükség, hanem az Atyával valós és élő kapcsolatban élő, Jézust egyre jobban kiábrázoló, a Szentlélek által egyre inkább formálódó lelkészekre van szükség. Hogy kísérjék a rájuk bízottakat, hogy azok is a valós és élő kapcsolatban legyenek az Atyával, hogy Jézust kiábrázolják, hogy a Szentlélek által egyre inkább formálódjanak. Mi őrzünk titeket, ti minket és mindannyiunkra vigyáz az Isten, az egyetlen igazán jó pásztor.
(Megjegyzés:
Azért írtam le mindezt, mert el tudom mondani, hogy vannak olyan emberek körülöttem a gyülekezetemben és a baráti körömben is, akik szeretetben és őszintén rákérdeznek arra, mi van velem. Olyan helyen szolgálhatok, ahol látom az Isten munkáját, ha kinyitom a szemem. És még így is vannak hullámvölgyek, megingások, kérdőjelek. Persze én is küzdök magammal, saját hamis elvárásaimmal magam felé és van, hogy sebeket kapok másoktól, kegyes mondatokba csomagolva. De nem csak ez van. Az mindig megrendít, hogy látok magányos és szenvedő szolgatársakat, akik egyre nehezebben maradnak talpon és ismerek olyanokat is, akiknek itt kellene lenni, de már nincsenek. Nem szabadna ennek így lennie.)
