Tudtátok, hogy a mennyország zöldesbarna köd? De igazából fehér és felhők vannak benne? Egy nagy lépcső vezet fel oda és a bejárata egy nagy fehér kapu, ami lehet, hogy inkább arany. Ha kinyílt, egy szép zöld mezőre érünk, ahol kicsi fák vannak. Vagy nincsenek is fák, hanem inkább tágas ókori épületek, de ha végig sétálunk a széles utcán, már nem látunk mást csak egy óriási nagy templomot és az emberek mind abban laknak. Tudtátok, hogy ott lakik a Dédi is, akit eltemettek? Oda tették mellé a szemüvegét és egy kis pénzt, hogy vehessen magának valamit a mennyben.
Gyerekek képzelt mennyország-pillanatai a fent felsoroltak, de mindannyian míg itt élünk, magunkban hordunk egy vágyott képet Isten országáról. Főleg, mikor szeretteinket temetjük. Olyankor inkább kérdésként fogalmazódik meg az úri ima sora: Ki vagy a mennyekben? Ott vagy Istenem? Akit szeretek is ott van veled?
Tisztán emlékszem a napra, mikor nagyapámat utoljára láttam. Én a kapun lógtam, mint valami nyolcéves kismajom, ő a létrán állt és meggyet szedett. A sötétedéstől féltő szavakkal maradt meg az örökkévalóság pillanatában számomra. Mint amikor egy kórus gyakorol és a félrecsúszott hangot kijavítandó a karnagy megállítja a dallamot, és az éneklők tartják az adott hangot, míg csak megszületik a szólamok közötti tökéletes összhang. Egy darabig éjszakánként álmomban mutatta meg, hol van. A figyelmes nagyapa, kinek térdén verseket szavaltam, megszűnt létezni itt, és mégis úgy érzékeltem, annál élőbb nem is lehetne. Elmúlása bár fájdalmas volt, a mennyország képét hozta magával. Hiszem, hogy Istentől ihletett álmaimban, ha nem is a maga teljességében, de láttam azt a mennyei királyságot, melyre mindannyian vágyunk. Ez a földi szavakkal kifejezhetetlen tapasztalat és utolsó intelme, melyben a sötétségtől óvott szimbolikus jelentőséggel bír mai napig.
Nem csak a gyerekek vannak viszont képzavarban, hanem mi, felnőttek is a mennyországot illetően. Mert bár szeretnénk, ha lennének, valójában nincsenek pontos ismereteink, csak az oda vezető utat ismerjük. Azt tudjuk, hogy az út neve Jézus, és ő vezet bennünket ebbe az örökké tartó mennyországba, de hogy pontosan hogyan fogunk kinézni, milyen testben támadunk fel, hogy telik majd az örökkévalóság, nem tudjuk. Ezt egy tudás alapú világban, ahol mindent centire és grammra pontosan mérünk, nagyon nehéz elfogadni. Kimondani valamiről, hogy nem tudom, egyenlő a kudarccal. Viszont Isten országa elsősorban hitre épül. Pont annyi tudás társul hozzá, amennyire szükség van az üdvösséghez. A többi bizalom. Keresztyénekként bízunk Isten jóakaratában.
Amit viszont tudunk a mennyországról, hogy hasonló azokhoz a szituációkhoz, melyeket Jézus a példázataiban mesél az őt hallgatóknak. Egytől egyig az egymásra találás majd kicsattanó örömére fókuszál, és hogy az embernek van helye benne. De a Jelenések könyvében is beszél nekünk János arról, hogy mit jelent Isten országában lenni, amikor az embert már nem érintheti a fájdalom, gyász és sírás. Tán nem ezt keressük már itt a földön is minden erőnkkel?
Mind vágyunk rá, hogy a mennyország szép és boldog hely legyen, ahol nincs szenvedés, de valóban helyről beszélünk? Valóban egy másik világ, vagy csak egy tudatállapot? Ősidők óta a legalapvetőbb kérdése létünknek, hová lesz lélegzetünk utolsó fuvallata, ha elcsendesül? Végleg megsemmisül az ember, mint a megperzselt fűszál, vagy tényleg van egy kapu „tovább” felirattal? Vajon minden kutya a mennybe jut? No és tényleg minden ember a mennybe jut? Magunkat biztosan oda tervezzük, de a gonosztevőket, öngyilkosokat, haragosainkat, más vallásúakat előszeretettel zárjuk ki.
Mérhetetlen hálát érzek Isten bölcsességéért, amiért megtartja magának az ítélkezés jogát. Hiszen ki az közülünk, aki a teljesség, végtelen jóság, kegyelem és igazságosság birtokában van, és aszerint tudna dönteni?
Biztos vagyok benne, hogy minden ember életében van legalább egy olyan személy, aki annyira megsebezte, hogy azt mondja: hő ő ott lesz, akkor köszönöm, inkább nem akarok a részese lenni. De van olyan szereplője is a történelemnek, kire kollektív haraggal tekintünk és adjuk tovább ezt a gyűlöletet több generáción keresztül. Isten igazságosságába vetett bizalmunk és megbocsátási készségünk óriási próbái ezek a személyek. Aki pedig nem tudja elfogadni Isten minden embert üdvözíteni kívánó szándékát, annak azt tanácsolom, imádkozzon serényen, hogy legalább egy külön szobát kapjon a mennyben. 😊
Isten óvjon mindannyiunkat attól, hogy a halál ránk sötétedjen!
(Kép: Claude Monet, Vízililiomok)
