A válaszban ott egy másik kérdés: Kinek mondanak engem?
Egy olyan világban, ahol a látszat határoz meg mindent, az önismeret kérdése is ebből fakad: az vagyok, amit láttatok magamról. Nagy kedvünket leljük ebben a látszat-magamutogatásban.
És mivel ennyire fontos számunkra a látszat, ezért nem kérdés, hogy ez alapján summázunk is. Nagy kedvünket leljük a látszat-ítélkezésben.
Adunk a látszatra, látszatot adunk.
Valami efféle társadalmi játék sejlik fel abban a mostanában hirdetett társasjátékban, ami eszembe juttatta ezt a „látszatolósdit”… és még valami mást is, így Karácsonyhoz közeledve (a játék készítőinek vélt szándéka ellenére).
A játék koncepciója nem új, a győzelemért félrevezetni a játszótársakat. Talán éppen az ünnep hangulatára gondolta úgy a forgalmazó, hogy jó ötlet lehet ezt a helyezkedésre, ítélkezésre és látszat-elhitetésre alapuló játékot a Mennyországba való belépéssel összehozni.
„Bocs srácok, a Mennyország megtelt!” – szól a felütés. A játékosok a Mennyország kapujában találják magukat, de sajnos már csak néhány hely maradt az örökkévalóságban – így a leírás. „Miután mindenki elérte élete végét, a lelkek egy gyönyörű kapu előtt gyülekeznek, remélve, hogy bejutnak a paradicsomba. Itt kezdődik az izgalom. Senki sem az, akinek látszik. Lehet, hogy te vagy a legnagyobb bűnös, de ha elég ügyesen kevered a kártyákat (és a szavakat), mégis te sétálhatsz be a kapun, míg a többiek kint maradnak.”
Mennyire emberi ez a gondolkodás! Az élet minden területén meghatározó, hogy mit láttatok magamból/ról, miért éppen a Mennyországnál lenne ez másként? (Egyfajta társadalmi felelősségvállalás is ez részükről, hiszen már idejében erre tanítják a gyermeket – a játék 12 éves kortól ajánlott.)
Tudva, hogy mi is a látszat mögé bújunk, miközben magunk is a látszat alapján ítélkezünk, milyen jó tudni, hogy Isten nem a látszat szerint mérlegel rólunk, nem így lát bennünket. Ez a karácsonyi üzenet.
„Hát ti kinek mondotok engem? Simon Péter így felelt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus ezt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.” (Mt 16,15-17)
Ez a felismerés arra kell, hogy vezessen bennünket, hogy Karácsony ünnepén a lényeget nézzük és csak a lényeget: Jézus Krisztus Isten fia.
Miként az Úr is csak ezt a Lényeget nézi, ha ránk tekint. E nélkül valójában „lényegtelenek” vagyunk. (Minden élet Istentől való, ezért senki sem értéktelen. A „lényegtelen” az emberi taktikák, látszat szerinti ravaszkodás hiábavalóságát jelenti.) Jézussal a lényeg nálunk van, elég nekünk az Ő kegyelme.
Ki vagyok én? Karácsonykor (is) az a válasz, hogy az, akit Isten annyira szeretett, hogy elküldte érte egyszülött Fiát, Jézus Krisztust. Nem kell ügyeskedni, mert Ővele a „bűnkártya” ellenére is igazakká lehetünk Isten előtt. És nem „beenged” a Mennyországba, hanem azért küldte el Fiát, aki az első Karácsonyon megszületett, hogy Ővele, Őáltala oda, haza hívjon bennünket. Akivel már itt, ezen az odavezető földi úton is jobb nekünk.
