A negyedikes kisfiúk rám szóltak, hogy egy tanárnak nem illik azt mondani, hogy: és akkor mi van? Épp az egyetemi tanulmányaikat tervezték, ismétlem negyedikesek, amikor megkérdeztem, hogy akkor mi van, ha nem úgy alakul az élet, egy jegy, egy dolgozat, ahogy ők már most eltervezték? Olyan nincs! Hiszen tudjuk, hogy csak nagyon kell akarni. Minden az akaraton múlik és agyban dől el. Biztosan megérezték, és már nem egyszer hallhatták ennek a mondatnak a tiszteletlen, már-már lenéző jelentését. Néha nemtörődöm, léha, szinte provokatív formában használjuk. Egyfajta kamaszos polgárpukkasztás bújik meg mögötte. Viszont van értelme és haszna időközönként ezzel a mondattal rákérdezni az éppen zajló eseményekre.
Mi van akkor, ha kiborult a liszt, a só vagy a bili? Mi van akkor, ha karácsonykor nem ettem halat vagy az újévben lencsét? Mi van akkor, ha éppen szárnyast ettem disznó helyett és Luca napján főztem, mostam, takarítottam? Ha csak cipzáras ruha van rajtam, ha kéményseprőt látok, és a fekete macskám mindig ott ólálkodik a lábam alatt. És, ha nem kopogom le, amit mondok? Vagy összetörik a tükröm? Mi van akkor, ha a munkahelyemen, családomban nem becsülnek meg úgy, ahogy szeretném? Mi van akkor, ha a szerelmem kezd hidegülni? Mi van akkor, ha megszidtak, mert valamit elrontottam? Mi van akkor, ha a gyerekem nem lesz mindig ez elsők között, ahogy én sem? Akkor mi van, ha soha az életben nem leszek vezető beosztásban vagy mindig csak használt autóra telik? Ha nem tudom többé felvenni az évek óta szekrényben álló ruháimat, mert nem sikerül lefogyni? És akkor mi van, ha nem tetszem neked vagy a másiknak?
Végtelen kérdések sorozatát lehet feltenni a triviális babonáktól az egészen komolyakig úgy, hogy végül is mindegyik egy tőről fakad. Ki vagy mi mekkora szerepet és hatalmat kap az életünkben? Kinek és minek mekkora jelentőséget tulajdonítunk az emberi valónk értékességére és a mindennapokra nézve? Mi határozza meg a magunkról, másokról és az életről alkotott képet? Ha a stressz, szorongás, megfelelési kényszer és perfekcionizmus forrását keresed, tedd jól el a cipődbe ezeket a kérdéseket, hadd nyomjon, mint valami kavics!
Mert olykor felborulnak az arányok. Van, hogy irreálisan sok pénzt, energiát és időt fektetünk olyan projektekbe, melyeknek alig vagy szinte semmi jelentősége nincs pusztán azért, hogy fenntartsunk egy látszatot, melytől valamikor függővé tettük magunkat. Igaz ez az egyházra, a politikára, intézményekre, de a családi és személyes valónkra nézve is. Amikor pedig felborul az egyensúly, háttérbe szorul az, amit Hamvas Béla transzcendens derűként fogalmaz meg, vagy a hétköznapokban szabadság, méltóság, békesség és nyugalom szavaival aposztrofálunk.
Végső soron mi van? Ki van? Elhanyagolni ezt a kérdést legalább akkora bolondság, mint pökhendi, nagyképű és önelégült módon vetni valaki orra elé, hogy mi van akkor? Közöd? Amikor a kérdés mögött az ember méri az igazságot és jóságot, szétcsúszik minden kívül és belül. Nincs bizalom, önbizalom, csak az önmarcangolás, vagy a gyilkos háborúk csendje.
Amikor a kérdés mögött teret kap az Isten, elfogadható, élhető és méltóságteljes válaszok születnek tisztességgel és megbecsüléssel. És akkor mi van? Szeretet.
