Sokfélék vagyunk. Vannak, akik megoldásokat keresnek, és vannak, akik a problémák görgetéséből építenek maguknak programot. Az előbbiek cselekedni akarnak, és felvállalják az ezzel járó döntések felelősségét is; az utóbbiak elemeznek, mérlegelnek, folyamatosan újabb és újabb szempontokat vetnek fel. Látszólag ez utóbbiak az igazán felelősségteljesek, hiszen minden lehetőséget körbejárnak, minden apró részletet megvizsgálnak. De gyakran mire a végére érnek egy-egy kérdésnek, kiderül, hogy vészesen elkéstek, már réges-rég tovább kellett volna lépniük. Vannak, akik a feketét is képesek szürkének nevezni, csak ne kelljen egyértelműen állást foglalniuk. Mert amíg egy kérdés nyitva marad, addig a döntés felelősségét és következményeit sem kell vállalni.
A gondolkodás természetesen nagyon fontos, a megfontoltság nem hiba, a tervezés nem időpocsékolás, és nem minden késlekedés jelent tétlenséget. A probléma ott kezdődik, amikor az előkészítés önálló életre kel, a megbeszélések, egyeztetések sora fontosabbá válik a megoldásnál, és a tervezés végül a cselekvés helyettesítőjévé lesz. Ilyenkor már nem azért vizsgáljuk a lehetőségeket, hogy megtaláljuk a legjobb utat, hanem azért, hogy ne kelljen elindulnunk rajta.
A halogatás ráadásul sokáig nem látványos, többnyire egy-egy egészen apró mulasztással kezdődik. Egy régi történet szerint egy hadvezér lovának patkójából kiesett egy szög. Nem tulajdonított neki jelentőséget, hiszen a ló még ment tovább. Később újabb szög lazult meg, a patkó leesett, a ló sántítani kezdett, végül járásképtelenné vált. A hadvezér nem ért időben a seregéhez, a parancsnok nélkül maradt hadsereg pedig elvesztette a csatát. A történet tanulsága egyszerű: nem minden nagy kudarc kezdődik nagy hibával. Néha egy könnyen orvosolható, jelentéktelen részletet hagyunk figyelmen kívül, és már csak akkor vesszük észre a következményét, amikor késő.
A hétköznapokban sokszor szembesülünk ezzel. Például amikor az autó olajcseréjét előbb néhány száz, aztán néhány ezer kilométerrel halasztjuk el, mert a pénz épp másra kell, vagy egyszerűen nem akarunk időt szakítani rá. Úgy érezzük, hogy ezzel spóroltunk, és megúsztunk egy kellemetlen kiadást. Csakhogy a karbantartás elmaradása nem takarít meg pénzt; sokszor csak későbbre tolja a fizetési kötelezettséget, közben azonban növeli a baj lehetőségét és a kár nagyságát. Amikor aztán végül szükségessé válik egy komolyabb javítás, a korábbi takarékosság hirtelen drága mulasztásnak bizonyul. Egy kis probléma ugyanis nem tűnik el attól, hogy nem foglalkozunk vele, hanem csendben növekszik.
Jelentősebb ügyekben, egy közösségen belül sokszor ugyanez történik, csak sokkal súlyosabb következményekkel. Amikor sokáig nem történik valójában semmi, csak vég nélkül egyeztetünk, terveket készítünk, bizottságokat hívunk össze, mindenki elmondja a véleményét, újabb kérdések merülnek fel, aztán a végén már maga a tanácskozás tűnik a legkeményebb munkának, miközben semmiféle döntés sem születik. Aztán amikor a körmünkre ég a dolog, és muszáj határozni, hirtelen mindenki gyors eredményt vár, és a kivitelezőt hibáztatja, amiért nem készül el időben a munka. Mintha az elvesztegetett időt neki kellene néhány hét alatt behoznia. Ilyenkor fel kell tenni a kérdést: valóban a kivitelezés lassú, vagy mi késlekedtünk túl sokáig a döntéssel? Könnyebb másokat sürgetni, mint beismerni, hogy a saját tétlenségünk vezetett a késedelemhez.
Az egyházi életben ehhez a teszetoszasághoz társul még egy specifikus tényező: a kegyeskedés. Fontos azonban különbséget tennünk a kegyesség és a kegyeskedés között, mert a két fogalom nem azonos.
A valódi kegyesség nem vallásos beszédmód, megszokott fordulatok vagy áhítatos külsőségek jól bevált összessége. A kegyesség Istenhez való őszinte odafordulás, amely önvizsgálatra, igazmondásra, döntésre, felelősségvállalásra és cselekvésre indít. A kegyes ember sem tévedhetetlen, de képes szembenézni a saját hibájával, és nem használja a hitét kibúvóként. Tudja, hogy a döntés kockázattal jár, a cselekvés pedig hibalehetőséget hordoz magában. Mégis vállalja, mert vannak helyzetek, amelyekben a nem cselekvés is döntés, csak éppen annak következményeit később másoknak kell viselniük. Jakab azt írja: „Mert ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.” (Jak 2,26)
A kegyeskedés ezzel szemben csak a kegyesség látszatát mutatja fel. Olykor az ember meg van győződve arról, hogy döntésképtelensége mögött mély lelki megfontolás áll. A vallásos nyelvezet használata azonban könnyen válhat menedékké: az óvatosság leplezi a félelmet, az alázatoskodás elhárítja a felelősséget, a békességre hivatkozás elnémítja a szükséges igazságokat, a türelemre apellálás pedig a végtelenségig halasztja a lépéseket. Így lesz a határozatlanságból „megfontoltság”, a konfliktuskerülésből „békességre törekvés”, a felelősség elhárításából „alázat”, a tétlenségből pedig „Istenre várás”.
Csakhogy nem minden várakozás fakad hitből, és nem minden csend mélyén van békesség. Az ilyen helyzetek tragikomikuma az, hogy a kegyeskedés még a tétlenséget is képes erénnyé formálni. Mindig akad egy újabb indok vagy szempont, ami a jövőbe helyezi a cselekvésre „legmegfelelőbb időt.” Csakhogy közben telnek a napok, akár az évek is, elmaradnak a szükséges lépések, miközben a következmények nem várnak ránk. A patkóból továbbra is hullanak a szögek.
Ha felismerjük a feladatot, de újra és újra elodázzuk, ha látjuk a hibát, de nem merjük szóvá tenni, érdemes őszintén megvizsgálnunk magunkat: mi tart vissza bennünket? Talán valóban bölcsességre van szükségünk, de az is lehet, hogy csak félünk a következményektől, a nézeteltéréstől, vagy a lustaságunkat igyekszünk palástolni.
A legfontosabb önvizsgálati kérdésünk ez: amikor az Úrra, a hitünkre vagy a békesség iránti vágyunkra hivatkozunk, valóban ezek vezetnek-e bennünket, vagy csak magyarázzuk a bizonyítványunkat, és így próbáljuk elfogadhatóbbá tenni a halogatásunkat? A valódi kegyesség nem arra tanít, hogyan tüntessük fel jobb színben tétlenségünket, hanem arra, hogyan ismerjük fel az Isten által előkészített időt, és miként váljunk bátor, felelősen cselekvő tanítványokká. A kegyes ember ugyanis Istennek akar megfelelni, míg a kegyeskedéssel csupán embereknek akarunk tetszeni.