Egyházunkban a 2026-os év az imádság éve. Különösen fontosnak tartom, hogy évről évre felhívjuk a figyelmet az egyház sokszínű tevékenységére. Cseppet sem gondolok erre kampányszerű magamutogatásként, inkább tudatos és tervezett missziót vélek felfedezni mögötte.
Hogy mi az egyház? Sokan kerülgették ezt a kérdést és vélték felfedezni az igazságot saját világlátásuk szűrőjén át. A válasz minden időben attól függött, melyik hírportálon és milyen háttér motivációval kívánták megtalálni. Nem ma kezdődött, de ma is tart a papok, lelkészek és a hívek méltóságának tudatos rombolása. Hosszú időre nyúlik vissza a megszégyenítés és ellehetetlenítés taktikája. Ezzel nem akarom elfedni a létező hibákat és anomáliákat. Cseppet sem! Épp ellenkezőleg! Hiszem, hogy a missziói parancs ma sem veszítette érvényét. Jézus küldöttei vagyunk ma is, de csak úgy lehetünk, ha életvitelünk hiteles és elsősorban Isten iránti elkötelezettségben zajlik. Küldetésünk, hogy kereszteljünk, tanítsunk és közösen megtartsuk és éljük az Ő parancsolatait. Mert nincs olyan szeglete az életnek vagy rétege a társadalomnak, mely kiszorulna Isten megszólító kegyelméből.
Az elmúlt esztendőben az „ifjúság éve” felfrissítette üde fuvallatként a fiatalok körében végzett szolgálatot. Az IFIosztály óravázlatokkal és anyagi támogatással is motiválta a fiataloknak szervezett alkalmakat. És nem a pap, nem az egyház zsebelte be az összegeket, hanem azok számára teremtettek lehetőséget, akiknek a lehető legsürgetőbb kérdése a helyes önismeret és igazságra épülő élet megtalálása.
Az imádság éve kapcsán a Gyökössy Intézet egy kihívásra invitálta a bátrakat ezen a héten. Hogy miért mondom a bátrakat? Mert az igazság az, ha nem figyelünk rá tudatosan, leszokunk az egyéni imáról. Az „Uram segíts! Add hogy…” jellegű imák inkább olyanok, mintha egy automata előtt állnánk és kiválasztanánk az aktuális kívánságunkhoz passzoló mondatot. Bedobjuk, mint egy érmét és a másik oldal kötelessége a teljesítés. Aki így imádkozik, egyértelműen csalódni fog. Szükségszerű is ez a csalódás, mert az imádságban történő kapcsolódás Istenhez jóval túlmutat az egyéni kívánságlistán. Aki próbált már úgy imádkozni, hogy nem hangzott el benne kérés, vágy, kuncsorgás vagy zsarolás, tudja, hogy valóban kihívásról van szó.
Az ima kihív abból, amiben épp magunk körül zsongunk. Egy másfajta tudatállapotba kerül az ember, ahol a távlatok kiszélesednek, és az idő elveszíti jelenőségét. Hétköznapjainkban azt éljük meg, hogy a közelgő idő alig vánszorog, majd úgy távolodnak el tőlünk az események az elmúló időben, mintha menekülnének. Az imádság ideje az állandóságba enged betekinteni. Az Örökkévaló ideje ez, amiben láttatja magát, de nem gépies törvénytáblaként. Az ember felismerheti az ima idejében, hogy mekkora irgalommal és kegyelemmel van iránta a mindenség Ura. Meghallgatja és megtartja őt. Megszólal a vigasztalás és az útmutatás üzenete.
Szeretettel hívok hát mindenkit ebbe a kihívásba. Akkor is, ha már az ötödik napon tart. Minden napon kihív Isten, hogy tanítson, formáljon és utat mutasson. Az állandó munka ima nélkül monoton és szomorú sorvadás. Pont úgy, mint az imában kapott üzenetek munka nélkül.