Egy ideje árgus szemekkel figyelem kis virágoskertemet, mert nincs szebb, pontosabb jelzője a tavasz, a kikelet érkezésének, mint az előbújó nárciszok és tulipánok, hogy az egyik oszlop tövében szerényen meghúzódó, virágba borult ibolyáról ne is beszéljek. Előrebocsátom, hogy bár nem vagyok nagy kertész, ennek ellenére valahogy az utóbbi időben kezdek ráérezni a kert adta örömök ízére. Most kezdem érteni igazán, amit sokáig csak tanítottam, hogy Isten szól hozzánk a természeten keresztül is. Hihetetlen, mit küzdenek ezek a kis virágok, hogy a tél után újra láthatóvá váljanak, megfürödjenek a napfényben, és hamarosan virágaikkal is megörvendeztessenek. Az maga a csoda, hogy egy ennyire száraz tél után honnan szedtek össze annyi nedvességet, mely a növekedéshez kell?! (Ó add már, Uram, az esőt!) Most, hogy éjjel volt néhány csepp csapadék, szinte hallani lehetett, hogy mekkorát sóhajtottak, és centikbe mérhető növekedéssel, valamint friss, élénk zöld színnel hálálták meg az égi áldást. Mennyit tanulhatunk tőlük, mi emberek. Mert „az élet él és élni akar / Nem azért adott annyi szépet, / Hogy átvádoljanak most rajta / Véres s ostoba feneségek./ Oly szomorú embernek lenni / S szörnyűek az állat-hős igék / S a csillag-szóró éjszakák / Ma sem engedik feledtetni / Az ember Szépbe-szőtt hitét.” (Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)
Leszámítva egy jó 1,5 éves átmeneti időszakot, meg a kollégiumi éveket, mindig is kertes házban laktam. Nem is tudtam, hogy milyen jó sorom volt gyerekként. Fáról ettük a cseresznyét, a meggyet, a barackot, szilvát, de jutott a kissé földes, édes eperből, vagy éppen több fajta szőlőből is. Akarva akaratlanul megtanultam veteményezni, palántázni, kapálni, gereblyézni. Volt mindenféle zöldség, az édesanyám által termelt paprikából, paradicsomból jutott bőven a kollégáinak, barátainak is. Ennek ellenére gyerekkoromban finoman szólva sem nagyon szerettem a kertet. Csak erős szülői unszolásra voltam hajlandó a legszükségesebb kinti munkákban részt venni. Az én szempontomból csak tovább rontott a helyzeten, hogy nem volt elég az otthoni kert, a nagymama málnás kertje, ahol bizony éréskor tele kellett szedni a ládákat, még a Balatonra is sokszor csak füvet nyírni és kapálni jártunk le, s mire valahogy kinézett a telek, már jönni is kellett haza. Mindenki irigykedett, hogy már megint a Balatonon voltunk, holott sokszor a tó vizét csak a teraszról letekintve láttam, mert nekünk ott többnyire a munkából jutott ki.
Ahogy édesanyám ereje és lendülete fogyott, úgy csökken a konyhakert nagysága is otthon, egyre inkább pázsit váltotta fel a termő területet. A fűnyírót tologatni mégis úribb dolog, mint kapálni – gondoltuk akkor. Majd elunva a sok permetezést, a gyümölcsfák is átadták a helyet a díszbokroknak és az örökzöldeknek. Úgyis bármit meg lehet venni a boltokban, és talán még olcsóbb is, ha mindent beleszámolunk a háztáji árába!
Amikor végül elköltöztem a szülői házból, akkor vettem észre, hogy nem is biztos, hogy annyira jó az a kert nélküli élet, mint amilyennek azt megálmodtam. Mennyire hiányzott legalább egy minimális kinti terület privát szférája, ahova úgy mehetek ki, hogy nem futok bele senkibe. Mennyire hiányzott a saját udvar, hogy ne kelljen mások fejére rázni pl.: a porrongyot. Mennyire hiányzott az a minimális természeti környezet, ahol testközelben lehet látni például a közelgő tavasz csalhatatlan jeleit napról napra.
Most újra van kertünk. Egy kis virágoskert, némi veteményes, no meg gyümölcsfák. Próbálkozunk egy kevés málnával, szőlővel és eperrel is. A sajátnak egész más az íze. Édesanyám most biztos mosolyogva néz le rám onnan a mennyei szférából, hogy lám, benőtt a lánya feje lágya. Nem volt hiába a példamutatás, a gyerekkori kényszerből fakadó tudás most jól jön. Csak kibuggyant belőlem szép lassan az az egészséges paraszti vér, mely az embert oda tudja kötni akár egy zsebkendőnyi területhez is. Mert már nem kell semmilyen külső kényszer, hanem nekem, magamnak van szükségem rá. Hogyne lenne, hiszen mindannyian részesei vagyunk a teremtésnek, odatartozunk a földhöz, hiszen onnan vétettünk, s poraink is oda térnek vissza majd.
Így van ez sokszor Isten kapcsolatunkkal is. Sokszor csak nyűg a szülői, nagyszülői vagy épp iskolai kényszer, hogy a vasárnapi lustálkodás helyett az istentiszteletre járjunk. Ami a gyerek- és/vagy kamaszkorban kötelesség, sokszor lerázandó béklyó az önmegvalósítás útján, ami egyáltalán nem trendi, mert ennél ezerszer jobb és izgalmasabb dolgokat lehet csinálni vasárnaponként, egyszer csak elkezd hiányozni. Egyszer csak azt a természetes ízt kezdjük el keresni, amit nem helyettesít semmilyen fantasztikusan kinéző, de ugyanakkor víz ízű bolti gyümölcs. Egyszer csak vágyunk a miénknél tisztább, egyszerűen természetes isteni szeretetre, igazságra. Egyszer csak már nem más miatt, nem külső kényszer hatására, hanem magunk miatt, belső késztetésből szomjazunk Isten jelenlétére, a szavára. Elérkezik a lélek kikeletje.
De jó, ha van ilyenkor mihez nyúlni, mire emlékezni! Ha kissé poros is, de ott van a polcon a konfirmációs Biblia, ha tudjuk, hogy a csillagos templomban még mindig ugyanúgy megszólal vasárnap a harang a szokott időben, mint amikor szüleink, nagyszüleink vittek bennünket. De jó, ha tudjuk, hogy van kihez, van hova visszatérni, hazaérkezni.
Kedves Szülők, Nagyszülők, Keresztszülők, Hitoktatók, Lelkésztársak! Nem hiába tanítjuk a gyerekeket, nem hiábavaló a példaadás. Nincs felmentése egyikünknek sem Jézus missziói parancsa alól, csak azért, mert nem tapasztaljuk az ifjak felől a kellő fogadtatást. Lehet, hogy olykor nagyon sokat kell várni a kikeletre, de előbb vagy utóbb el fog jönni. Mi nem tudjuk sem siettetni, sem késleltetni azt. Az Úr azonban a természet által is azt tanítja, hogy a kikelet, a tavasz mindig megérkezik a neki rendelt időben.