A test beszél, mindent elmond rólunk! Fenyegetéssel felér ez a kijelentés, hát ilyen áruló lenne a testem?
Egyfajta tudományt is alapoznak rá, nonverbális kommunikációnak nevezik, mondván minden testrésznek mondandója van gazdájáról, szándékáról. Persze nem annak alakja alapján (bár erre is vannak kutatások), hanem a viselkedése nyomán.
Nézzük például a kezet, a tenyeret. Ez a kar hosszát lezáró testrész is sok mindent elárul – így az elemzők. (Nem a tenyérjóslásról van szó, hanem arról, hogy mit csinálunk éppen vele.)
Kezdjük mindjárt egy nyilvánvalóval, a tenyerek gyors egymáshoz érintésével. Ez a mozdulat hanghatást is produkál, tapsnak hívjuk és tetszést érzékeltet. Ha összedörzsöljük, az pedig egyfajta pozitív várakozást fejez ki. Vagy ha az ujjak finoman egymáshoz érnek, és egy toronysisakot formáznak, akkor önbizalmat mutatunk. Avagy ha ökölbe szorítjuk… nos, ez a manapság igen elterjedt szimbolika nem is kíván magyarázatot.
A kutatók úgy vélik, hogy az összekulcsolt kéz bár első pillantásra magabiztos, határozott mozdulatnak látszik, de valójában ennek éppen az ellenkezőjét árulja el gazdájáról: visszafojtottságot, szorongást, negatív attitűdöt. Maradva ennél a mozdulatnál, a hozzáértők arra is rávilágítanak, hogy az sem mindegy, hol tartjuk a kezet ebben a helyzetben (arc előtt, mellen összekulcsolva, vagy leengedve) de a részletek is (melyik hüvelykujj van felül, alul, avagy párhuzamosan állnak egymás mellett) fontos dolgokat fedhetnek fel.
Számunkra azonban az összekulcsolt kéz leginkább Istennel történő kiemelt beszélgetést, az imát jelenti. Próbáltam utánajárni – no, nem nagy alapossággal – honnan jön az imára kulcsolt kéz. (Néhány feltevést találtam, ha valaki tud még, esetleg a pontos eredetet is tudja, ne tartsa magában.)
Az imára kulcsolt kéz megjelenése bizonyos források szerint a középkorra tehető. Egyrészt használója ezzel jelzi, hogy békével van, nincs kezében fegyver. Másrészt a barátságot szimbolizálja, vagyis a kézfogást. Vannak, akik kapcsolatot tételeznek fel a hűbéreskü és az imádkozó kéztartás között. A hűbéri eskü jeles eseményének szertartásában a vazallus emelt fővel féltérdre ereszkedett, majd összetett tenyerét hűbérurának tenyerébe helyezte. Ez az eskü nem teljes alávetettséget, hanem egyfajta szerződést jelent: Rád bízom magam, és te megvédesz ellenségeimtől. Ez került aztán be a templomi liturgiába, hiszen az imádság voltaképp hasonló kapcsolat Isten és ember között: Rábízzuk magunkat, Őtőle várjuk a védelmet. Erre utalhat az is, hogy a katolikus liturgiában a római kori imádságoknál megmaradt a kitárt kezekkel való imádkozás, míg azoknál az imáknál, amelyek az ókorban nem voltak még meg, ott összetett kézzel imádkoznak.
Az mindenképpen igaz, hogy ez a mozdulat kifejezi, az imádkozónak nincs szándékában agresszív magatartást tanúsítani, szelíd és békés, amikor Istenével beszél. A lehajtott fejjel együtt az alázat, a bizalom és tisztelet jele.
A mindennapok sodrásában nem mindig szoktunk összetett kézzel imádkozni, van, hogy csak megállunk egy pillanatra, vagy csak sóhajtunk egyet. Hiszem, hogy mindez ugyanúgy imádság, Istenhez fordulás. Az imára kulcsolt kéz mégis ad egy különleges, kiemelt, talán ünnepélyesebb figyelmet. A közös alkalmakon az összetartozást is szimbolizálja, miközben kifelé is üzenet, láthatóvá teszi az Isten-ember kapcsolatot.
És ha már testbeszéd… Miről árulkodik Krisztus teste, az egyház, Isten Jézus Krisztuson keresztül elhívott népe? Nem a kő, a hivatal, az intézmény, de árulkodó az is, hogy ezekhez, s ezzel együtt saját magához hogyan viszonyul?
Mit leplez le ez a test gesztusaiban, ha öröm vagy dicséret, bánat vagy bántás éri? Reagálása csak feltételes reflex vagy valós akarat?
Magabiztosságot vagy bizonytalanságot, érdeklődést vagy közönyt, odafigyelést vagy elfordulást, nyitottságot vagy zárkózottságot sugallunk? Kihúzzuk magunkat vagy töpörödünk?
Mit veszünk fel erre a testre: divatos, de folyton változó ruházatot, vagy valami örökérvényű darabot, ami mindenhez passzol? Az összekulcsolt kezünk vajon miről árulkodik: szorongásról vagy imáról?
Nos, miről árulkodik a testbeszédünk?
Pontosabban, kiről árulkodik?