Azt hiszem, minél nagyobb a zűrzavar, annál nagyobb szükség van a belső rendre és egyensúlyra.
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem úgy tűnik, hogy nem különösebben jellemző ránk, hogy lennének olyan vállalt időszakaink, amikor tudatosabban koncentrálnánk felfelé és befelé. Amikor határozottabban törekednénk rá, hogy felülről való szempontok alapján, elmélyültebben értelmezzük a körülöttünk zajló eseményeket, lássuk a többieket és nem utolsósorban magunkat. Pedig igencsak szükségünk lenne rá! Nem csak egy-egy istentisztelet után, amikor pár órára, fél napra, kinek meddig, megmarad a felvillanó világosság fénye, hanem hosszabb, a valós változásnak esélyt és időt adó hetekre, talán egy egész hónapra. Pont egy ilyen előtt állunk, ha akarjuk.
Advent valamikor a Kisböjt ideje volt. A böjtöt sokféleképpen közelíthetjük meg. Van jó pár mód, gyakorlat, ahogy lehetséges a megélése. Lehet törekedni valami rossz szokás, berögzöttség, tulajdonság leküzdésére, mérséklésére, vagy valami jó szokás, napi gyakorlat, jótett beépítésére, de a célja mindegyiknek egy kevésbé testi, kevésbé önző, tisztább, szellemiségében megerősödött folytatás. Egyfajta belső nagytakarítás. Mint ahogyan a házat, a lakást kitakarítjuk, ha olyan vendéget várunk, aki számunkra fontos. „Várj, ember szíve készen, mert jő a hős, az Úr!” – ahogy az ének mondja.
A várakozás tehát nem valami tétlen állapot, hanem aktív készülés, belső munka, aminek az energiáját az a pozitív feszültség adja, amivel a beteljesülés, a megtörténés, a találkozás irányába fordulunk. Ahogy egy másik énekünk mondja: „Emeljük Jézushoz szemünk, jön már királyi győztesünk! Mennyből leszáll, s együtt leszünk! Lelkünk vigyázni meg ne szűnjön! Felséges várástól feszüljön! Az álmot űzd el, készen állj! Krisztus-nép, jön, jön a Király!”
Nem akarok már küzdeni a pogányos karácsonyozással. Itt van, rajtunk maradt, fenyőfástul, neon-fényestül, rongyrázósan, idegeskedve… De nem mondok le a belső készülődés útjáról, ami közelebb visz Hozzá. Advent Kisböjtjében – gondolatban legalább – szeretnék felsétálni a Golgota-hegyre. A világnak arra a pontjára, ahol minden a helyére került. Oda, ahonnan aztán tovább menve a jászolig, megújulhat bennem az Ő békessége, és az Isten Fiát, a Megváltót, a Királyt megillető áhítattal léphetek be a barlangistálló párás csendjébe.