A tükör mindig ugyanazt mutatja, függetlenül a kerettől.
Beérkeztünk a választás hajrájába. Egyházunk elöljárókat választ. Mióta emlékszem ezekre a választásokra, ilyenkor mindig is zajongott az egyházi közélet. Valakik régebbi időkre is emlékeznek, mint én.
Ifjú teológusként égett bennünk, hogy valami hasznosat tegyünk az egyházunkért. Valami igazit. Valami jót. Valami újat. Valamit, ami a miénk. A teológián még annak volt divatja, hogy maga a püspöki rendszer, ami nálunk van, az idejemúlt, nem biblikus, meg kell szüntetni. Erre volt önként jelentkező is, aki azt mondta, hogy meg lehet tenni. Nem tette meg. De ezzel nincs baj.
Mindig felbolydult az egyházi közélet. Mindig csoportok alakultak valamilyen hitelvek mentén, de inkább csoportérdekek mentén. Mindig volt egy hivatalosnak tartott közegyházi verzió. Mi biztosan tudtuk, hogy ezt „ők”, vagy „azok” akarják ránk erőltetni. Inkább kerestünk magunknak olyanokat, akik szerintünk jobban képviselik az értékeinket, a hitünket, egyházunkat. Ez az 1989-es rendszerváltás idejében volt. Erről se felejtkezzünk el. Sokszor jó alapja is volt az új személyeknek, a régebbi személyekkel szemben. Ezzel sincs semmi baj.
Több ilyen választási helyzet után, tapasztaltabban, a csoportdinamikában egy idő múlva már nem csupán az foglalkoztatott, hogy ki legyen a püspök, főjegyző, esperes, főgondnok, hanem az is, hogy milyen környezetbe kerülnek azok, akiket megválasztanánk. Bizony sokszor elkezdtem félteni azokat az embereket, akiket jelölni szerettünk volna, mert szerettem őket. A jó működésük csak bizonyos egyéb személyi és környezeti feltételekkel működött volna.
Arra jöttem rá, hogy korántsem egyszerű dolog ez a választás. Tényleg sok kérdést kell feltenni. Mire választunk? Mi a feladat? Mi az alkalmasság feltétele? Mi a fontosabb, a lelkiség, vagy az intézményi rész? Minden is, amit a köztereinken olvasunk, hallunk, látunk. Rengeteg szempontrendszer van közkézen. Mindenféle jelzővel látjuk el az egyházat.
Nem beszélve azokról, akiket jelölünk, mit mondanak. Mindig szeretnénk tőlük valamiféle ígéretet, „koncepciót” a jövőre nézve aláíratni. Mondják a vízióikat, látásukat, terveiket, a prioritást. Elvárás rendszert építünk fel.
Ma sokféle felépítési módban működik Krisztus egyháza. Csak a legláthatóbbak: kongregacionalista, autokefál, püspöki (episzkopális) rendszer. Az első sok különálló gyülekezet, és azok esetleges valamilyen laza szövetsége. Szabadkeresztyén egyházak, pünkösdi mozgalom. A másik az egy területi, vagy nemzeti alapú egyház. Ortodox nemzeti egyházak. Az utóbbi pedig hierarchikus, összeszedett. Római katolikus, anglikán egyház. A református egyházról lehet vitatni, hogy melyikbe tartozik. Egy kicsit köztes, mert zsinati-presbiteri rendszer elviekben. De éppen mit hangsúlyozunk, vagy részesítünk előnyben. Gyülekezeteiben él az egyház, és néha önálló, de picit keserűen jelezve önfejű gyülekezetek. Időnként nemzeti, mert magyarnak is mondják a Trianon utáni elcsatolt területeken. Ez is megérne egy komoly beszélgetést. Episzkopális, mert van püspök. De a püspöknek nincs semmi igazi hatalma, mint a római katolikusoknál. Igazán furcsa egyvelege vagyunk mi az összes gyülekezeti, egyházi létformának. Ha ehhez az elvárásainkat is hozzátesszük…
Milyen létformában létezünk mint Krisztus egyháza az sok mindentől függ. Létszámtól, népességtől, egy adott országon belüli népcsoporttól, az adott ország társadalmi berendezkedéséből. Mi tud életképes lenni. Mi tud megmaradni. Melyikben tudja megélni a Krisztus elhívását és szolgálatát.
Nem a különböző liturgiai, igehirdetésbeli, szervezetbeli, közösségszervezői varázslatok fognak megtartani. Itt nincs semmi varázslat. Vannak a keresztyén egyháztagok, akik valamilyen rendszerben szolgálják a mindenség Urát, akikhez Jézus Krisztus által jutottak el.
Ki lesz az új püspök? Gáz azt mondanom, hogy nem ez a legfontosabb kérdés? Legyen Krisztusé. Legyen emberből, aki együtt van az övéivel. Vezesse Isten Szentlelke és ne az elvárások. De ne a püspökben és a püspöki rendszerben bízzunk. Ez forma. Úgy kell egyháztagnak lennünk és gyülekezeteknek, olyan lélekkel és lelkületben, együtt imádkozva, egymást tanítva, elfogadva, együtt Istenre csodálkozva, hogy a lehetséges jelöltek közül bárkire is esik a választás, ne tudjunk rosszul dönteni.
Mindig csodálkozva nézem azokat, akik különböző felelősségteljes egyházi tisztségbe akarnak jutni. Mi visz rá valakit, hogy püspök, esperes, főgondnok, jegyző legyen? Vagy hatalmat akar, vagy szent hívatása van. Az előbbi megvetendő, az utóbbi pedig igaz.