A mostani 40 fokos hőségben óriási megkönnyebbülés olyan helyre belépni, ahol működik a légkondicionáló. Az extrém időjárás mindannyiunkat próbára tesz, így eszemben sincs vitatni a technológia létjogosultságát bizonyos élethelyzetekben vagy intézményekben. De bárcsak ne volna ott az a bizonyos „de”!
A légkondi alkalmazása ugyanis tökéletesen illeszkedik azon modern eszközeink sorába, amelyek kiváló, gyors és egyre inkább kizárólagos megoldásnak tűnnek, ám valójában nem megoldják, hanem elmélyítik a problémáinkat. Gondoljuk csak végig: hogyan működik a klímaberendezés? Hatalmas energiafelhasználással, amit sokszor fosszilis energiából termelnek, hűti a belső teret úgy, hogy a felesleges hőt egyszerűen kifújja az utcára. Így pont azt a globális felmelegedést fűtjük vele, ami miatt bekapcsoltuk. Jelenlegi válságunk gyökere éppen ez a két tényező: a túlzott energiafogyasztás és a kinti, izzó forróság.
Mennyi olyan megoldási kísérlete van az emberiségnek, amely elsőre megváltásnak tűnik, majd kiderül, hogy a kényelem ára egy még nagyobb katasztrófa! Gondolhatunk a mindent elárasztó, olcsó műanyagokra, melyek szétesve, mikroműanyagként a szervezetünkbe jutva betegségeket okoznak. Vagy ott van a glifozát, a népszerű totális gyomirtó szer, mely megspórolja a kapálást, gazolást, látszólag rendet tesz, de közben felszívódik a növényben, felhalmozódik a talajban és a vizekben. A víz körforgásával a felhőkbe kerül, csapadékként eljut mindenhova az a szer, amely az emberi szervezetre nézve pedig bizonyítottan egészségkárosító. Lassan a biotermelést is teljesen ellehetetleníti.
Visszatérve a légkondihoz, úgy gondolom, hogy mai világunk tökéletes szimbóluma, mert azt üzeni nekünk:
- Van azonnali technikai válasz: A legnagyobb strukturális problémákra is van egy gyors, gombnyomásos megoldás, nehogy tűrni vagy szenvedni kelljen. Fő a kényelem.
- Beszippant a jelen: Nem kell túlgondolni a dolgokat, hatásokat elemezni. A lényeg, hogy itt és most én, és enyémek jól érezzék magukat. Ki törődik a nagyobb összefüggésekkel vagy a jövővel?
- A belső buborék önzése: Mindegy, mi zajlik odakint, a lényeg, hogy az én falaimon belül hűvös legyen. Megtehetem, kifizetem, sőt lassan alanyi jogon jár.
- Kortársnyomás: Ha mindenki ezt csinálja, ez a norma. A modern ember számára ez alapfelszereltség, akinek pedig nincs, nem használja, az lassan sajnálatra vagy lenézésre méltó.
- Az erőfeszítés elutasítása: A legkisebb ellenállás felé mozdulunk, nehogy áldozatot kelljen hoznunk vagy személyes erőfeszítést kelljen tenni.
- A problémák áthárítása: A belső feszültségeinket, nehézségeinket nem feldolgozzuk, megoldjuk, hanem egyszerűen rányomjuk a környezetünkre, kifújjuk az utcára, szétterítjük.
Ez a látszólag technikai kérdés valójában az emberi létezés legmélyebb dilemmáit tükrözi: kényelem vagy önfegyelem, rövid távú jólét vagy hosszú távú fenntarthatóság, önzés vagy felelősségvállalás, konformizmus vagy saját meggyőződés, lustaság vagy külső/belső munka.
Sajnos ezt a „légkondi-megoldást” előszeretettel választjuk az egyházi életben és a személyes kapcsolatainkban is. Pedig a mesterséges hűtés helyett sokszor inkább természetes módon szellőztetni kellene. Nem egy kattintással kifelé ventilálni a feszültségeinket, teleszórva az internetet a magunk igazával, és mutogatni magunkat ott, ahol mindenki lát, majd büszkén fürdőzni az 5 perces hírnévben.
A légkondival szemben a szellőztetés nem egy rohamtempós, de a környezetünkkel való őszinte, természetes interakció. Igaz, fel kell adni érte a kényelmet. Mostanság ez éjszakai felkelést is jelent, hogy a hűvös órákban teremtsünk kereszthuzatot. Azaz szükséges időt és energiát áldozni arra, hogy a megfelelő, optimális időben beszéljünk egymással: nem elkapkodva, de nem is megkésve. Persze a valódi párbeszéd nehéz, ítélkezni sokkal kényelmesebb és gyorsabb folyamat. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy a pusztító viharok vagy a legforróbb órák idején bölcs dolog bezárni az ablakot és leengedni a redőnyöket. Nem szabad hagynunk, hogy a korszellem kritika nélkül beömöljön és elárassza az egyházunkat.
A gépies hűtés helyett inkább fákat kellene ültetnünk, hogy az árnyékuk természetes módon mérsékelje a hőséget. A mai egyház tagjai közül sokan azonnali növekedést (gyors technikai jellegű szervezeti és személyi megoldásokat) szeretnének, miközben a mélyre nyúló gyökerek tartanak meg a hőségben, a tikkasztó aszályban. A hitvallásaink, a közösségi lét gyakorlása (benne a generációs folytonosság is) ilyen árnyat adó fák. És ne felejtsük el, hogy régi, bevált módszerrel, vizes lepedőkkel párásíthatunk is a körülmények elviselhetősége érdekében. Azaz újra és újra Isten előtt leborulva imádkozhatunk egymásért, Isten országának eljöveteléért, olvashatjuk az Igét, kereshetjük az Úr akaratát ahelyett, hogy a világ kész, olcsó válaszait másolnánk.
Tudom jól, hogy a „légkondi-lelkület” egyszerűbb. Mindenki ezt használja, ez a sodrás. De Jézus a hatalmi és kényelmi játszmák közepette radikálisan ránk parancsol: „Köztetek ne így legyen!” (Mt 20:26)