Ez is egy régi sztori, már vagy huszonöt éves, de még mindig mond valamit.
Marci fiamat naponta kétszer kellett infúzióra vinni a kórházba, öt éves lehetett. Összeszedett valamit. Örültem, hogy nem fogják bent és eheti otthon a húslevest, meg nézhetjük együtt a Vukot. Autónk nem volt még, de sebaj. Egész héten sikerült megszervezni valahogy a fuvart pestújhelyi otthonunk és a Bethesda között, azonban vasárnapra kifogytunk a segítő szándékú autós rokonokból is, és a taxira költhető pénzből is. Maradt a busz. Gondoltam, vasárnap délelőtt úgyis főleg a templomba járók lesznek a buszon, érzékeny, jóra törekvő emberek, hamar észreveszik majd a kis sápadt fiúcskát a kézfejéből kikandikáló branüllel, és gyengéden, vigasztaló mosollyal mondják majd neki, hogy gyere ide, kicsi harcos, csücsülj le, nehogy baj legyen! Szóval bátran felszálltunk. Az amúgy mindenre reflektáló és mindenre is rákérdező cserfes fiacskám csak sápadtan kapaszkodott a kabátomba, hogy el ne essen egy-egy fékezésnél. Én eleinte optimista várakozással pillogtam körül a vasárnapi öltözetű népen, nem akartam tudomásul venni a páraként megülő közönyt, de aztán két megálló után világos lett, hogy templom ide, templom oda, a kényelemszeretet felülmúlja a könyörületet. Mivel éppen nem volt alkalmas a pillanat, hogy elmélyüljek a csalódás fájdalmas érzésében, inkább kinéztem egy viszonylag fiatal fejet, és illendően megkértem, hogy adja át a helyét a branülös kezű kisembernek, mert elég gyengén van. Nem mondott semmit, csak vágott egy pofát, de felállt. Így Marci leülhetett. Én aznap nem prédikáltam, mert ugye más dolgom volt, de elgondolkodtam rajta, hogy hú mekkora formáló hatása van a prédikációinknak. Vagyis, hogy mennyire nincs! Vagy van mégis? Vagy mi van?
Ezt a történetet, és ezt a kérdést nem dobnám fel csak úgy a Facebook hírfolyamra, mert véletlenül se szeretem adni a lovat azok alá, akik csak azt lesik, hogy mikor rúghatnak egyet az egyházon, a hívőkön stb. De itt, majdnem magunk között, azt gondolom, hogy van értelme, mondanivalója, üzenete számunkra. Mondjuk a 139. zsoltár lelkületével: „Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!” (23. vers)
