Az egyik legkárosabb torzulás a mindennapi egyházi életünkben az egyházfenntartói járulékhoz kötődik. Sok helyen ugyanis az a szokás, az a gondolkodás az éves egyházi adóval kapcsolatban, hogy azért fizetjük meg, hogy majd ha meghalunk, legyen rendes egyházi temetésünk.
Szörnyű ez az elgondolás. Egyfajta HALÁL-biztosítást kreálunk valamiből, ami egyébként egy gyülekezet mindennapi ÉLETét kellene, hogy segítse. Sok szempontból rombolja ez ember és gyülekezet kapcsolatát.
Annak van valami szépsége és felelőssége, hogy azt a közösséget segítem, amelyhez tartozom. A koporsóadóvá silányított adomány viszont inkább az egyén saját bebiztosításáról szól – „Ha meghalok, rendben legyek!” Még a közösségi vetülete is távol áll az evangéliumtól: nehogy megszóljanak és szégyenben maradjon a családom.
Persze, tudom, a felelősség közös, maga az egyházi rendszer is erősítette évtizedeken, (évszázadokon?) keresztül ezt a rossz rögzülést. Most, a tradíciók eltűnésével már csak a pénz marad lassan, hiszen pénzre szükség van, valahol meg kell fogni. Ami közös, adja magát: a halál. „Csodálatos” deformációt látunk. Az eredeti jelentés: egyházi temetése annak van, aki a krisztuskövetők közösségébe tartozik, itt hangzik fel a feltámadás evangéliuma vigasztalásul. Mi lett ebből? Fizess, különben nem temetünk el, nem lesz sírhelyed, nem harangozunk. Hol vagyunk a Szentlélek által meghatározott közösségen belüli adományoktól? Micsoda fenyegetést csináltunk belőle?
A hatása szörnyű. 1. Templomba nem kell járni, elég megfizetnem, rendben leszek, el leszek temetve. 2. A gyülekezetnek a valós tagjai mellett vannak virtuális „biztosítottjai”, akik ugyan a templomban nincsenek ott, de be lehet írni őket, hiszen fizettek. 3. A pénz marad az egyetlen kézzelfogható dolog azzal kapcsolatban, mit jelent összetartozni, a gyümölcsök helyett, a koinonia helyett. 4. Kifelé pedig csodálatos képet állítunk ki magunkról a családtagok, az Istent keresők és a saját gyülekezetünk elköteleződés előtt álló tagjai előtt.
Nem, nincsen mindenhol így. Igen, sok helyen így van ez. És botrány, ami mellett szemet hunyunk, amihez asszisztálunk.
De miért is jutott ez eszembe? Egy áhítatra készülve olvastam azt a Máté evangéliumában leírt történetet, amikor Kapernaumban rákérdeznek a tanítványoknál, hogy Jézus megfizeti-e a templomadót (Máté 17,24-27). Végül megfizeti, ő is, Péter is. De közben Jézus tanít azzal, hogy egyébként nem lenne muszáj. „Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kiktől szednek vámot vagy adót: a fiaiktól vagy az idegenektől? … Akkor tehát a fiak szabadok.”
Kényszer helyett szabadság – ezt üzeni nekem Jézus. Vallásos „bebiztosítás” helyett szabad felajánlás abból, amit Istennel közösségben élve kapunk, keresünk. Valahogy így kellene. Életszagúan, krisztusközpontúan. És szerintem csak így lehet, minden más múló illúzió.
Amikor elindult a gyülekezetünk, gondolkodtunk, hogyan fogalmazzuk meg az elvont, egyházias bürokrata „egyházfenntartói járulék” kifejezést azoknak, akik eddig nem ismerték ezt, így találtak a gyülekezetünkre. Biztos lehet jobban is, de mi a „gyülekezeti hozzájárulás” nevet választottuk. Mert mindennek üzenete van. A „koporsóadónak” is, az adminisztrációs nagyegyházi kvázibankos befizetésnek is és annak is, hogy hozzáteszem a magamét ahhoz, ami a gyülekezetemben történik.
Jézus az alapot is megadja: Isten gyermekeként szabad vagyok rá, külső kényszer helyett belülről fakadó következmény, hogy ahol megélem a hitemet, ott adok, ha tudok. MegÉLEM. A hitem. Szabadon adok. Hát valahogy így…
