Site icon Meg van írva

Kórházi vs. házikoszt

Első nap a kórházban még kihasználtam a lehetőséget, hogy járóképes voltam, és vettem némi pótlást az ebédhez, mert az bizony a műintézetben kevés volt. A minőségét is nehéz lenne szavakba önteni, pedig igazán nem volt nagy elvárásom. Hiszen voltam katona olyan helyen, ahol bányász volt a szakács, a szakács meg az őrkatona. Szerencsére felkészültem lelkileg és fizikálisan is a változásra, mert hoztam magammal evőeszközöket és poharat, mert ez a menühöz nem jár.

Nagy, fajsúlyos műanyag tálcán hozta a nővérke az ebédemet, melyet egy hasonló robosztus förmedvény takart le. Talán azért, hogy ne lássuk, és tovább éljen bennünk a remény, hogy mit is rejthet. A végén mindig azt kellett megállapítanom, hogy az eleve nem túl vonzó, furcsa „külcsínyt” még inkább aláásta a „belbecs”. Persze, tudom, hogy csodát nem lehet várni, mert nagyon kevés összegből kell összeállítani a menüt. Ezeket az ebédeket a végén már elneveztem magamban zsákbamacskának, mert komoly talány volt a „remekművek” azonosítása. Több kategória is felmerült bennem, mint pl. a minek nevezzelek leves, vagy mire gondolt a költő második fogásként. De indult még a versenyben a sport menü is „mindent bele” alapon.

A reggeli és esti étkezésekkor az a tévképzet alakult ki bennem, hogy a Star Wars filmekből leigazoltak egy, a Birodalom elől bujdosó Jedi mestert, aki a lézer kardjával üzembiztosan szeleteli a kenyeret 8 mm vastagságúra. Természetesen a reggeli és esti feltétek is hatottak az érzékszerveimre. A szemeim kicsit kijjebb dülledtek a látványtól. A nyelvemen lévő ízlelőbimbók már fogalmazták a petíciójukat, hogy ezeknek fogyasztása nekik nem szerepel a munkaszerződésükben. Pedig a kedves nővérek mindennap választás elé állítottak, hogy kímélő vagy normál menüt kérek-e. Most, így utólag belegondolva, el se tudom képzelni, hogy milyen lehetett a kímélő menü. De drága édesapám idevonatkozó mondata jut eszembe, miszerint mit is gondolok én, ez kórház és nem hizlalda. Mellyel akkor is és most is mélyen egyet tudok érteni, mert nem a plusz kilókért jöttem én a kórházba, hanem a gyógyulás reményében. Egyébként is van miből leadnom. Azt is meg kell jegyeznem, hogy műtét után szerencsére lényegesen kisebb lett az ember étvágya.

Visszaemlékszem az egyik ebédre. Szokás szerint jött a nővérke és megkérdezte, melyik menüt választom. Behozta az alapmenüt és jó étvágyat kívánt. Ebédelés után újra jött vissza, hogy összeszedje a műanyag tálcákat. Ilyenkor mindig megkérdezte: „Milyen volt az ebéd, hogy ízlett?” Egyszer erre azt válaszoltam neki: „Nem gondoltam volna, hogy megszeretem a kórházi kosztot!” Láttam, hogy kezdenek kitágulni a pupillái és felszalad a szemöldöke. Ilyet még nem hallott. Kezdte sorra venni a tüneteimet és ezek alapján magában diagnosztizálni engem: „Lehet, hogy a betegnek láza van és félrebeszél?! De nem igazán tűnik lázasnak. Akkor talán valamelyik gyógyszer mellékhatása?! Szóljak az ügyeletes orvosnak, vagy egyből felküldjem az idegosztályra?” Láttam, hogy ironikus megjegyzésem nem ért célba, ezért gyorsan hozzátettem, hogy csak vicceltem. Erre ő is elmosolyodott, és csak annyit mondott: „Majd otthon az asszony biztosan jobbat fog főzni!” Ezután megnyugodva vitte el a tálcát. Pedig, ha tudná az igazságot! De ezt már csak magamban motyogtam.

Végül szerencsésen megszabadultam a kórházból, és itthon fekvőgipszben töltöm a napjaimat erős felügyelet alatt. Még a műtét előtt próbáltam egy kicsit alkudozni a doktorral, hogy milyen mozgásokra terjed ki majd otthon a szabadságom. De ő hajthatatlan maradt és kijelentette, hogy csak a kétbetűs helyiség lehet az egyetlen úticélom, egyébként szíveskedjek felpolcolt lábbal feküdni. Nyomatékosan a lelkemre kötötte, hogy ez nem vicc.  Akkor a feleségem egy gyors mondatot közbeszúrt helyettem, hogy ezt én mindenestül be is fogom tartani. Ekkor köttetett meg a szövetség a fejem felett. A doktor úr a feleségemre nézett, és csak ennyit mondott: „Látom, maga az én emberem! Önnel kell nekem tárgyalni!”

De, hadd térjek vissza arra bizonyos erőt adó házikosztra. Még a legnagyobb rosszindulattal viseltetők sem vádolhatják meg az én drága feleségemet, hogy konyhatündér lenne. Ő inkább a gasztronómia élvezeti oldalán helyezkedett el eddig, és az ételkészítés az én reszortom volt.

Ahogy teltek múltak a napok, szépen lassan elfogytak a fagyasztóból az előre lefőzött ennivalók, és ekkor jutottunk el az igazság pillanatához. Én nem kelhetek fel, még akkor sem, ha ő bajban van a konyhában. „Mondj egy olyan receptet, amit én is meg tudok csinálni!” – kaptam meg a feladatot életem párjától. Belegondoltam, hogy nem is olyan egyszerű elmondani mindazt, ami az embernek a kezében vagy a szemében van. Hogyan mondjam el, hogy milyen is az üvegesre pirított hagyma, vagy hogyan kell irdalni a húst, mit várhatunk egy hőkezeléstől, és mire kell vigyázni egy-egy étel elkészítése során, hogyan lehet bizonyos ízeket hangsúlyozni a főzés során, vagy mivel lehet elsimítani őket.

Fekve mondtam a receptet, és az én drága feleségem megpróbálta az utasításokat betartva megfőzni az ételünket. Paprikás krumplit készítettünk, amiben szerintem semmi bonyolultság nincs, és a leges legalapabb változatot gondoltam ki ebédre. Tehát a nokedlis vagy a lecsós esetleg a füstölt húsos változat szóba sem jöhetett. A vöröshagyma kockára vágása sikerült, de az említett üvegesre sütés kis magyarázatra szorult. De legyűrtük ezt az akadályt. Feltette a krumplit és a kolbászt főzni, aztán besózta, borsozta. Mivel első kóstolásnál sótlannak bizonyult, rakott bele. Mondani sem kell, „kicsit” túlfutott a mennyiség, és a produktum sós lett, és nem kicsit. Ezt az én drágám huszárosan megoldotta, ráöntött egy jó adag vizet az ételre. Most már nem is volt annyira sós az időközben leves formát öltött paprikás krumpli. „De ezt mi így szeretjük!” – mondta. És ha egyszer ő azt mondja, akkor az úgy is van. ☺

És ekkor, mint az életben oly sokszor, el is jutottunk a nagy dilemmához, hogy szóljunk-e, hogy valami azért nincs rendben, vagy ne, mert még a végén esetleg sértődés lesz belőle. Elég-e azt mondani, hogy díjazom a lelkesedést, meg a jószándékot, és itt megállok, vagy azért megemlítem, hogy van még mit tanulni, tökéletesíteni. Érdemes végig gondolni mind a két esetet. 1. Szólunk, hogy ez, vagy az nem lett igazán jó, ebben vagy abban változtatni kellene, és igyekszünk rámutatni a tényekre a tanulás, a jövőbeni hibák kiküszöbölése érdekében. Vállaljuk azt is, ha esetleg megorrolnak ránk ezért. (Az emberek többsége sajnos az igazság miatt szokott a legjobban megsértődni.) 2. Ha nem szólunk semmit, nincs kellemetlenség, nincs vita, de visszacsatolás sem. Mi fog akkor történni? Ha nincs kritika, nincs konfrontáció, mindenki meg lesz magával elégedve a végletekig, és már át is lehet átadni a kitüntetéseket. De belegondoltunk-e egyszer is abba, hogy hova vezet ez az út? A kritikátlanság, a korrekt visszacsatolás hiánya a romlásba, a szakadékba visz, mert aki nem tud fejlődni, az csak leépül. Ha bármely testrészünket, szervünket nem használjunk, az elkezd leépülni, mert a szervezetünk feleslegesen nem üzemelteti azt. Ez a természet törvénye.

Bármely foglalkozásról legyen is szó, egy laikusnak soha sem fáj annyira a szakmai hiba, és sokkal könnyebben becsapható, elámítható, mint egy hozzáértő szakmabeli. Félreértés ne essen, nem baj, ha valamiről kiderül akár a konyhában, akár mondjuk egy gyülekezetben, hogy nem olyan, mintha profi csinálta volna.  A profi művében sokszor csak a szakma van, míg az előbb említett paprikás krumpliban, vagy a jószándékú, segítőkész szolgálatokban viszont ott van az igyekezet és a szeretet. De ha soha nem érkezik javító szándékú korrekció, az gyakran önelégültséghez vezet, miközben a hiba hiba, a bűn pedig bűn marad mindörökre. És ki szeretne állandóan levessé avanzsált paprikás krumplit enni? Alázattal, jóindulatú szeretettel el lehet fogadtatni és el lehet fogadni a mégoly elfogadhatatlan kritikát is. Így tanulhatunk a hibánkból.

Utolsó felvetésként, arra kérek mindenkit, hogy gondolkodjon el azon, hogy vajon Istenünk hogy viszonyul hozzánk, amikor hibázunk. Azt az utat választja-e, hogy ránk hagy mindent, hogy meg ne orroljunk rá, vagy a mi érdekünkben olykor vigyázó szeretettel szembesít, int és figyelmeztet is?

Exit mobile version