Valamilyen kis portálon, az internet félreeső zugában, elrejtett kis hírben olvastam, hogy most éppen Németországban megfigyeltek egy jelenséget. Az elmúlt ötven évben a németek átlagosan négyszer tehetősebbé váltak, és a depresszióban szenvedő és boldogtalanok száma 38 százalékkal nőtt.
Nyilván a gazdasági mutatókat könnyebb mérni, mint a lelkiállapotot. Talán a pszichológia elterjedése miatt inkább észreveszik ezeket az eseteket és nem csak mélabúval írják le, hanem kap diagnózist és nevet is a jelenség. De talán a mindennapjainkban valóban érzékeljük ezt.
Nem tudom, hogy lehet mérni a boldogságot. Amit felleltem az az, hogy egy felmérés során minden résztvevőt arra kérnek, hogy pontozzák az életük egészét, figyelembe véve, hogy mit tartanak értékesnek. Azután ezeket a válaszokat, szubjektív életértékeléseket dolgozzák fel a közgazdaságtan, a pszichológia és a szociológia területén jártas szakértőkkel hat változó alapján. Ezek a következők: jövedelem (egy főre jutó GDP), várható (egészséges) élettartam, társadalmi támogatás, szabad életvezetés, nagylelkűség és korrupciómentesség.
Tavaly ez volt a sorrend: 1. Finnország, 2. Dánia, 3. Izland, 4. Svédország, 5. Izrael, 6. Hollandia
7. Norvégia, 8. Luxemburg, 9. Svájc, 10. Ausztrália
Azonban azt is olvastam, hogy a különböző korcsoportokban változó a megelégedettség vagy boldogság. Litvánia a 19. helyen áll összességében, de a 30 év alatti válaszadók körében 2024-ben az első számú legboldogabb ország volt. A 60 év felettiek körében Litvánia a 44. helyen végzett.
Magyarország a 2021-2023 között vizsgált adatok alapján az 56. helyet szerezte meg. Ha csak a 30 év alattiak véleményét vizsgálják, akkor a 36. helyen szerepel. Az idősebbek, a 60+-osok körében csak a 70. legboldogabb országnak számít. Ezen azért meglepődtem, mert a médiában mindig csak azoknak a fiataloknak a hangját hallom, akik azt mondják, hogy el kell menni ebből az országból, itt nincs semmilyen jövő. Illetve az ismeretségi körömben lévő idős emberek inkább pozitívabb képet mutattak. Mondjuk lehet, hogy burokban vagyok, mert a gyülekezeti közösség másképpen értelmezi az elégedettséget, boldogságot.
A keresztyén felfogásunk röviden ebben az imádságban: „7 Két dolgot kérek tőled, mielőtt meghalok, ne tagadd meg tőlem: 8 Óvj meg a hiábavaló és hazug beszédtől! Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges, 9 hogy jóllakva meg ne tagadjalak, és ne mondjam: Kicsoda az Úr? El se szegényedjek, hogy ne lopjak, és ne gyalázzam Istenem nevét!” (Példabeszédek 30, 7-9)
Mégis miből fakad az emberek boldogsága vagy boldogtalansága? Talán itt kockáztatom meg a kötelező boldogság kifejezést, amikor más mondja meg, hogy mitől legyek boldog. Egyből beszélhetünk a kereskedelem, a gyártók, a divatipar manipulációjáról. A reklámok szerepéről. Ők jobban tudják, mi jó nekem.
A szülők ismerik az érzést, hogy a gyereknek nem jó akármilyen farmer, mert a suliban megszólják, ha nem a divatmárkást veszi meg, azzal a divatcsattal. Igaz, hogy négyszer annyiba kerül és ugyanazon a soron gyártják, csak más címkét varrnak rá. Ugyanez cipőkkel, telefonokkal és mindennel is. Megvannak a divatipar reklámarcai, megmondói, akik abból élnek, hogy életérzést árulnak és ez jó profitot termel. De akik nem tudják megvenni ezt az életérzést, azok érezzék rosszul magukat.
Azt olvastam, hogy évente ötszázmilliárd dollárt költenek reklámra. Az éhezés globális felszámolásához mindössze ötvenmilliárd dollárra volna szükség évente. Ilyen költségvetéssel működik a kötelező boldogság ipar.
A ruhaipar évente több divatválltást hajt végre. Megvette valaki a divatos ruháját, ami fél év múlva már idejétmúlt, tehát új kell. Ha valaki elkezdi gyűjtögetni, hogy különlegesen divatos kollekciót vegyen, mire minden megvan, már elavult. Hamis elvárások, elképzelések irányítanak minket. Ami újat megszerzünk, csak rövid boldogságot szerez, mert mindig van újabb.
Az utóbbi időben egyre jobban állok a boldogság létrafokokon. Minél idősebb vagyok, egyre kisebb dolgok szereznek boldogságot. Meglátogat a messzire szakadt gyerekem. Sikerül valami jót főznöm, amit nem csak én, vagy a kutya eszik meg, és az utóbbiban nem is vagyok biztos. Ha sikerül valakit megnevettetni, megvigasztalni. Ha elindul az öreg autóm és meg tudják szerelni a műhelyben. Ha még újabb időt tudnak neki biztosítani. Úgy megszoktam, hogy nem szeretnék másikat.
Tudom, ez olyan papos, de Jézus boldogmondásai nélkül nem lehet a boldogságról beszélni. Idemásolom. (Máté ev. 5, 3-12) Mindenki válassza ki a jelenlegi állapotának megfelelő boldogságot.
3 Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.
4 Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.
5 Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
6 Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.
7 Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.
8 Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.
9 Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.
10 Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.
11 Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok.
12 Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.
Ajándékként pedig átnyújtom ebben a témában a kedvenc versemet. Persze van kérdésem is, hogy valóban az a célja az életünknek, hogy boldogok legyünk? Ezen gondolkodjunk el.
Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal
Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.
