A közösen és az együtt szavakat a múlt rendszer negatív felhanggal égette bele az emberek értelmébe, gondolkodásába. Sokan még emlékeznek azokra az időkre, amikor az elvtársak kiadták az ukázt, hogy közösen és együtt felépítjük a szebb jövőt, de most egy kicsit össze kell húzni a nadrágszíjat, és akkor majd a gyerekeinknek jobb lesz. Természetesen a jelszavakat skandálók megmaradtak a „fogjuk meg és vigyétek” elvnél, és egy tapodtat sem mozdultak a húsosfazéktól. A közösen elintézett dolgokról sok tragikomikus történet terjedt el. Ezek egyrészt a gazdátlanságra világítottak rá, másrészt pedig arra, hogy amikor bekövetkezett a kár, akkor nem igazán lehetett találni felelőst, mert mindenki elbújt valamilyen testület mögé. Vagy ha mégis, akkor általában a legártatlanabbat, leggyengébbet lökték oda koncnak a valódi felelősök helyett.
Ha máshonnan nem, legalább a mondásból mindenki ismeri azt a bizonyos közös lovat, amelyiknek túros a háta a sok ostorcsapástól. De mitől is lett olyan? Attól, hogy mindegyik résztulajdonos abban volt érdekelt, hogy minél nagyobb hasznot hajtson neki az igás állat, azaz dolgozzon, amennyit csak bír. Mert ha az állat ugyan idő előtt elpusztul, a kár közös, de az addig megtermelt haszon igencsak egyéni. A múlt rendszerben az állami (közös) tulajdon nem igazán volt szent, leginkább csak a tömege határozta meg a mobilizálhatóságát. De ezen a privatizáció sokat segített, hatalmas darabok vándoroltak belőle a jó kapcsolatokkal rendelkező, jó helyen jókor megjelenő emberekhez.
Persze erre mindenki azt mondja, hogy ez már régen volt, és ezek az idők már végérvényesen elmúltak. De sajnos nem, mert azóta is rengeteg túros hátú közös ló létezik, csak mindenki szemérmesen hallgat róluk.
No, akkor pattanjunk is a nyeregbe, itt van például az egészségügyi ellátás. Már a háziorvoshoz sem egyszerűen jut be az átlag halandó. Ha pedig ezen túlmenően szakrendelésre szorulunk, az már ki is meríti a katasztrofális ügymenet fogalmát. A háziorvostól kapott beutalónk birtokában egy 2-3 napos telefonos zenehallgatás után már talán kapunk is időpontot, ami jobb esetben nem haladja meg a fél évet. Ha betegségünk további kivizsgálást igényel, a szakorvos tovább küld bennünket pl. MR, CT stb. vizsgálatokra. Természetesen a vizsgálatra ismét hasonló módon kell időpontot foglalni, ami újabb kb. X+1 hónap alatt meg is van, majd ezt követően újabb időpontot kell kérni kontrollra is. De ha a kontrollt pl. szabadságolás miatt nem a vizsgálatot kérő doktorhoz szervezik le, akkor könnyen megkaphatjuk az éppen rendelő orvostól, hogy várjuk meg a saját kezelőorvosunkat. (saját tapasztalat alapján) Így folytatódik a végeláthatatlan telefonos időpontkérések sora.
De mi is történik ezalatt valójában? A beteg minden hónapban befizeti a rá kirótt TB járulékot, ha csak egy mód van rá, akitől csak lehet, be is hajtják, mert különben elvileg nem jogosult az illető az ellátásra. (Persze itt is vannak kivételek.) Az orvos, pontosabban rajta keresztül az egészségügyi szolgáltató (kórház, egészségház, rendelő, praxis stb.) minden alkalommal, amikor a beteg megjelenik (jobb esetben csak akkor), számláz a TB felé az „elvégzett” munka után. A beteg nem szól, ha nem kap effektív ellátást, mert egyrészt kiszolgáltatott helyzetben van, másrészt közös az ellátási kassza, és az személyesen neki nem fáj anyagilag. Azt meg pláne nem gondolja, hogy pont neki kellene szólni a felesleges körök miatt, noha ez az ő bőrére megy. Hiszen már ekkor elkezdődik számára a nagy visszaszámlálás. De mire ráébred erre, addigra már sokszor késő. A betegség ugyanis nem tud szólni és tiltakozni, maximum olykor fájdalom formájában (de az meg nem az egészségügyi szolgáltatónak fáj), hogy vele igazán nem törődik senki, csak csendben pusztítja az embert, akinek az ideje lassan lejár.
Márpedig ha senki nem szól, nem is fog megváltozni a dolgok menete. Hiszen fentről ez a probléma igazán jelentéktelennek, póriasnak tűnik. Mert kit is érint!? Nyilván nem azt, akinek a titkárnője pillanatok alatt el tudja intézni az azonnali ellátást.
Mi történik akkor, ha ugyanaz a beteg nem a TB-re bízza a gyógyulását, mert a jósorsa miatt megengedheti magának a privátszektor előnyeit. Itt már ugyanaz a beteg felháborodik, ha várnia kell, ha nem látják el megfelelően, ha ugyanazt a vizsgálatot 2x, 3x is megismételtetik vele feleslegesen, és perrel fenyegetőzhet. Rögtön érzékelhető a változás, nem engedhető meg, hogy rossz híre menjen egy orvosnak, klinikának, mert van gazdája a dolgoknak. Pedig az összköltségek mindkét esetben közel azonosak, csak annyi a különbség, hogy a privátszférában egyszerre kell nagyobb összeget kifizetnie egy-egy nevesített betegnek a kezelésért. Addig a másik oldalon sokszor éveken át halmozódó kifizetés történik a TB terhére a sok-sok, folyamatos gyógyulás nélküli kezelgetésre, betegutra. A feleslegesen eltöltött időt, a munkából való kiesést még nem is számoltuk. Meg akarjuk-e oldani a problémát időben, vagy fejőstehén a TB kassza? Talán ez volna a fő kérdés, mivel egy dologért egyszer illik fizetni nem x+1-szer. A változtatás nem annyira pénz, hanem szemlélet és akarat kérdése. Legalább is nekem úgy tűnik. Erre a területre is nagyon kellene végre egy valódi gazda.
Sajnos az ember nem ér rá mindenre, nem képes mindenhol személyesen jelen lenni, hiába is szeretne. Pedig a legtöbb esetben igazán szükség lenne rá. Nagyapám szerint, ha az ember azt szeretné, hogy el legyenek intézve a dolgai, akkor bizony csinálja maga, ha nem, akkor pedig küldjön, bízzon meg mást maga helyett.
Eljött az idő, hogy a gyülekezetek vezetőtestületi tagokat, azaz presbitereket válasszanak, hogy képviseljék a helyi közösségek értékeit és tagjait. Ezek a hitükben elkötelezett emberek valódi ismerői kell, hogy legyenek a gyülekezet ügyes-bajos dolgainak, és mindezek tudatában szolgálják Krisztus ügyét, a gyülekezet érdekeit. Ezekre tekintettel hozzanak felelős döntéseket, és munkálkodjanak a tervek megvalósításában. A legtöbb helyen eleve elvárás, hogy az elöljáró presbiterek jól ismerjék a gyülekezet tagjait, és személyes kapcsolataik alapján képviseljék őket. De sajnos vannak olyan elöljárók is, akik nem igazán ismerik a gyülekezetet alkotó embereket. Ha megkérdeznénk az ilyen presbitereket, hogy ők kit képviselnek, már jönne is a magától értetődő válasz, hogy természetesen az egész gyülekezetet. De, ha valaki nem ismeri János bácsit, Éva nénit, Zsuzsa nénit, Csilla nénit, Sándor bácsit, Miklós bácsit, Pista bácsit vagy Lacit, Attilát, Zolit, Anitát, Katit, Marit és sorolhatnám még hosszasan, akkor hogyan? Ha nem tudják, hogy ezek az emberek milyen élethelyzetben is vannak, mire lenne szükségük, akkor kit is képviselnek ők? Mindenkit, ugye?
Már vissza is jutottunk a megemlegetett közös ló esetéhez, amelynek a fájdalmai (ne adj Isten elvesztése) nem fáj igazán személy szerint senkinek. Egy régi gépészmondás szerint az a szerszám, ami mindenre jó, az igazából semmire sem való, mert nem tökéletes sehol sem. Biztos, hogy senki nem születik presbiternek. De bele lehet és bele is kell tanulni a presbiterségbe is, mint sok más dologba, persze csak kellő alázattal, hittel, becsülettel és szorgalommal. Egy képet használva, az igazi elöljáróknak Isten kegyelméből előbb utóbb ki kell nőni, ki kell magasodni abból a földből, amelyből származnak, amely maga a gyülekezet. Ha csak láthatatlanul belesimulnak abba, akkor csak le lehet rájuk nézni, nem pedig fel. Akkor hogyan válhatnak példává? Akkor hogyan mondhatják el Pál apostollal: „Legyetek követőim, amint én is követője vagyok a Krisztusnak” (I Korinthus 11:1) Az igazi presbiter számára a Krisztus ügye, a gyülekezet ügye személyes ügy és személyes felelősség is, nem csak közös ló típusú közügy.
(Érdemes elolvasni pl. a Szlovákiai Református Egyház útmutatását is arról a kérdésről, hogy ki lehet presbiter )
