Mitől lesz közösség a közösség? Aki erre tud válaszolni, az bölcs ember. Mitől lesz keresztyén a közösség, vagy református? A mindennapi életünkben tapasztaljuk, hogy a keresztyén közösség is hordozza a közösségekre jellemző dinamikát, de ugyanakkor van más is benne, amely megmagyarázhatatlan.
Kárpátaljáról már régóta érkeznek emberek a falunkba. Több, mint tíz éve már, hogy állandóan jönnek, majd mennek. Általában munkát keresnek és találnak is. Ha jobbat találnak máshol, akkor tovább állnak. A háború kezdete óta is érkeznek. Vannak, akik maradnak, mert most nincs más biztonságos háttér. Az albérlet, vagy hitelre vásárolt kis lakás, ház nagyon jó alap. Nagyon sok református is érkezik. Voltak, akik bekapcsolódtak a gyülekezetbe, amíg itt voltak, de voltak, akik meg sem közelítettek az „Áldás Békesség” köszönésen túl. Voltak fiatalok, akik az ifitalálkozóra is eljöttek, míg itt voltak. Vannak most letelepedettek, akik számára ez a gyülekezet nem jelent közösséget, de van, akinek otthona lett.
Advent harmadik vasárnapján, a megyénkből öten, Kárpátalján szolgáltunk gyülekezetekben. Persze találkoztunk esperessel, több lelkipásztor testvérünkkel. Jó beszélgetéseink voltak. Előkerült, hogy az átköltözöttek közül ki kapcsolódott be a gyülekezetbe Magyarországon. Kiderült, hogy Kárpátalján is ismerik ezt a jelenséget, mert az otthoniak által befizetik ott a fenntartói járulékot. Ott is és itt is azt mondják, hogy nekik az a haza, és az a gyülekezet a közösség. Nincs semmi baj az ittenivel, csak nem az övé, nem tartozik ide. Pedig ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanazt a hitvallást valljuk, és mégsem. Még mindig úgy érzi, odatartozik.
Németországban, a déli részen él egy református magyar leány a gyermekeivel és német férjével. Egyik gyermek még itthon lett megkeresztelve, de a többi már nem. Református gyökerek. Ott a gyermekek római katolikus iskolába, óvodába járnak. Így lassan az ottani gyülekezetbe is. Miért? Nincs más. Ha jó iskolát szeretne, akkor csak oda tudja vinni, az egyházi fenntartású iskolába. Az állami fenntartású tele van más vallású, migráns (nem szeretem ezt a szót, mert előítélet tapad hozzá) gyerekekkel, de ők más kultúrát képviselnek. Akkor már a férjével együtt a római katolikus gyülekezetbe is járnak. Ott találtak közösséget. Nem volt protestáns, vagy nem számottevő, amely az életükre befolyással bírna. A római katolikus az iskolával és kulturális közegével igen.
USA-beli ismerősöm mesélte, hogy ha költöznek, akkor náluk sem feltétlenül tudnak olyan gyülekezetet találni, ami megfelel az eddigi gyülekezeti gyakorlatnak. Nem biztos, hogy ott lesz olyan református, presbiteriánus gyülekezet, amelybe járt. Megnézik, hogy mi van közel, mivel tud azonosulni, ami nem jár hitbeli töréssel. Így keres közösséget. Mindig van valami olyan dolog, ami a dogmatikán és hitvalláson túl van rá hatással. Iskola, életközösség, munkakapcsolat, egyéb közösségi alkalmak. Itt egészen komolyan lehet venni a segítő közösségeket. A függőségben szenvedőkért alakított segítő csoportokat.
Vannak elköltözött gyülekezeti tagjaink nekünk is, akik nem kapcsolódnak az új helyükön gyülekezethez. Vannak, akik intenzív gyülekezeti életet éltek fiatalon, és most külföldön élnek. Van ott református magyar nyelvű gyülekezet is. De ők azt nem érzik a magukénak. Sajnos egyelőre mást sem. Nem kardinális kérdés, mert még megtalálják a boldogulásukat mindezek nélkül, „Isten nélkül” is.
Ha belegondolok az alkalmainkba, mint bibliaóra, kórus, ifi, akkor az is egy kis közösséggé válik. De maga a gyülekezeti istentisztelet is az. Csak kicsit szélesebb merítéssel. Ezekbe is nehezen tudnak bekapcsolódni csak hitvallásos alapon emberek. A bibliaórát túl személyesnek gondolják, ahol pár egymást is jól ismerő ember jár össze. Valóban egészen lelki közösséggé vált a bibliaóra. Valóban nagyon jól ismerik egymást. Támogató, imádkozó közösség. A kórus is hasonló. Énekkel, Isten dicséretére művekkel készül. Egymásra figyelő közösség. Néhányan nem intenzív gyülekezeti tagok, ám szívesen énekelnek, és szolgálnak. Heti rendszerességgel odaszánják az időt a próbákra és a szolgálatra. De ide is inkább az tud kapcsolódni, aki szeret énekelni. Az ifi, amikor volt és jól működött, egy – egy központi ember köré épült fel. Persze, hogy Isten volt a központban, de mellette minden megjelent, ami a fiatalokat foglalkoztatta, és meg akarták beszélni. Életkori sajátosságuk volt, hogy egymást támogatták, közösen töltöttek időt az istentiszteleten, ifin, de azon túl is különböző programokon. Szükségszerűen alakultak barátságok, szerelmek. Itt tanulták a közösségi életet. Védett helyzetben.
Persze vannak a gyülekezeteinkben olyan emberek, akiket nem a szép beszéd, vagy a tiszta református dogmatika fog meg. Egyszerűen ajánlást adtunk a refibe, vagy egyéb egyházi segítséget nyújtottunk (temetés, esküvő, iszákosmentő misszió, lelkigondozás) vagy csak a baráti jobbunkat. Ez a gyakorlati élethasznosság közösségi taggá tette.
De meg kell vallanom, hogy vannak, akik elhagyják a közösséget. Nem vállalnak közösséget, mert nem felel meg a politikai nézeteiből fakadó aktivitásának, vagy az újabb világnézetének. Esetleg már nincs haszna belőle. Úgy érzi inkább hátrányt jelent. Megsértődött valakire. Nem tudja vállalni a gyülekezet által képviselt etikát, mert olyan haszonnal kecsegtető lehetőségei nyílnak, amelynek csak a Tízparancsolat szabhat határt. Meg Jézus összefoglalása, hogy szeresd az Urat teljes szívedből … és szeresd felbarátodat mint magadat. A kifelé lökő hatások erősebbek, mint a közösségnek tulajdonított haszon reménye.
Nagyon úgy tűnik, hogy a közösség sorsközösség is. Identitás közösség is. Emlékezetközösség is. Ebből valamelyikre mindenképpen szükség van, hogy hitközösség is lehessen. Vagy a hitközösség válik az előbbi közösségekké is. Ez idő. Istennek van ideje. Nekünk nincs.