Mindannyian tudjuk, hogy a jövő esztendőben választások lesznek. Tavasszal voksolunk az új parlamentre és kiderül az is, melyik politikai párt, erő fog kormányozni a következő négy évben. Igazából már javában folyik a kampány, nem is túl finom eszközökkel és nyelvezettel. Sajnos a hétköznapi emberek szintjén is eldurvult a kommunikáció, megy az ádáz árokásás.
Mi reformátusok egy másik választásra is készülünk, noha az de facto ősszel zajlik majd csak le: espereseket, püspököket, zsinatot választunk az újabb hatéves ciklusra. Tudjuk, az, aki már három ciklust letöltött, vagy korban ott van, nem választható újra. Így a mi egyházkerületünk mindenképpen püspököt vált. Lehet, hogy a törvényben előírt folyamat tekintetében még bőven ráérünk, de a latolgatás, nevek emlegetése már folyik. Beszélgetünk.
Amikor Jézus az egymás közti hatalomért vetekedő tanítványait meginti, ellenpéldaként hozza fel a „világ fejedelmeit” és az ő hatalmi harcukat. Valami egészen más lelkületet vár el az övéitől, más hangot és más viselkedést.
Múlt szombaton bő félszáz református lelkipásztor gyűlt össze Székesfehérváron, hogy templomfalak között, az úrasztala körül, Isten jelenlétében beszélgessen és meghallgasson hitbeli látásokat a saját dunántúli reformátussága tekintetében. Hat lelkipásztor – akik egyébként már jó ideje beszélgetnek a jövőnkről egymás között – lett meghíva és az úrasztala köré ültetve, azok, akiknek a neve a püspöki tisztséget illetően már felmerült, emlegetve van és ők maguk is gondolkodnak rajta.
A legmeghatározóbb megélésem – Istennek hála – erről az együtt töltött délelőttről, hogy közöttünk nagyon nem úgy volt, mint ami a világban van. Örültünk egymásnak, a kerület távolabbi megyéiből is érkezett, talán már régen nem látottaknak, és a Dunántúlra oly jellemző közvetlenségben és békességben (igen, minden probléma és adódó feszültség ellenére) tudtunk beszélgetni. Egyszerűen jó volt együtt lenni nevetésekben és komolyságban, a közösségünkre való felelős ráfigyelésben is.
A szervezők nagyon komolyan készültek körkérdésekkel a hat beszélgetésre hívott lelkésztestvér felé, feszesen tartva az időbeosztást, egyenlő válaszadási lehetőséget adva mindenkinek. Mind a hatan vallottak a lelkipásztori szolgálatukról, hogy mely Ige vezeti őket leginkább ebben, hogy mi a látásuknak, munkájuknak, elkötelezettségüknek az alapja. Hogy nem emberi elvárásoknak kell szolgálni, hanem jó lélekkel az Úrnak és nem árt, ha a nap végén tükörbe tud nézni az ember. Hogy ebben a homályban, mely a világot borítja, Isten világosságát kell felragyogtatni, mert a sötétség valósága fölött, minden nehézségünk ellenére, ott ragyog a mennyei valóság is. Hogy a kapott kinccsel kell jelen lenni a mai emberek életében. Hogy milyen fontos folyamatosan imádkozni a ránk bízottakért és tanítani őket szavakkal és példaadással is – de mindebben nem mi magunk vagy a közösség határoz meg, hanem az, aki munkába állított a szőlőskertjében. Hogy egyedül Isten tehet elég bölccsé és a vezetéshez az Ő vezetése kell, az Ő jelenléte és kísérése a lelkipásztori magányosságban is. Hogy Krisztus ereje a mi erőtlenségünkön keresztül is célhoz ér, ha engedjük, hogy Ő töltsön be minket.
Arra a kérdésre, hogy hogyan látják Dunántúl Reformátusságát a szolgálati helyükről, sokféle, mégis egybehangzó válaszokat adtak. Szóltak a jellemző személyességről, derűről, vendégszeretetről, egymást támogató egységről, de a fogyatkozásról, a küzdelmekbe való belefáradásról, a szekularizáció szomorú hatásairól is. Hogy az átalakuló társadalomban és az anyagi nehézségek közepette szükség van életszerű válaszokra, lelki és fizikai találékonyságra és hitbeli ébredésre, és hogy a gyülekezetek befogadó, de hitvallásukban szilárd közösségek legyenek. A kisebbségi létünk törékenységet is jelent, de Isten ajándéka, hogy megmaradtunk és megedződtünk, identitásunkban megerősödhetünk. Istennel van tovább is.
Legnagyobb kihívásnak pedig ugyanebből fakadóan azt látják, hogy hogyan tudjuk jó lélekkel betölteni reformátusokként itt a Dunántúlon az elhívásunkat: van-e még elég reménységünk, hűségünk, lehet-e a lelkészeknek anyagi-erkölcsi megbecsültsége, kezelhető-e a fáradtság, belefáradás? Tud-e vonzó lenni egy gyülekezet, hidakat építeni belül is és kifelé is, meg tudjuk-e őrizni az egységünket és a békességet? Sok minden megrendült, a világjárvány még többet rontott a helyzeten, csak a lelki alap tud igazán megmaradni, ezért a lelkészeknek, szolgálóknak saját lelkükre kell gondot viselni, hogy másoknak is tartást tudjanak adni: a szentet szentnek, a szemetet pedig szemétnek mondani!
Szó esett még az elfogyó, legapróbb gyülekezetek jövőjéről, amely egyébként országos probléma, ezért közös gondolkodás tárgya kell legyen. Fel kell készülni szervezeti változásokra, de senkit nem szabad magára hagyni a bajban, amíg nyitva van a templomajtó egy településen, addig az a közösség önbecsülésének, a reménységnek a jele!
A misszióról és az ifjúságról szólva hangsúlyozták minannyian az emberközeliség, személyesség, érthetőség fontosságát. Sokat jelenthetnek a táborok, az élmények a fiataloknak, de nincs már egyházi háttere az embereknek, tanítani is kell őket, mert ismeret átadása szükséges, hogy igazán hitben dönthessenek. A missziónak végül is két oldala van: ha fúj a Szentlélek szele, ismerjük fel és álljunk bele! Ahol pedig nem fúj, ott ne erőlködjünk pusztán emberileg.
Előjött röviden az intézmények témája is, melyeknek egyházunk a mi kerületünkben is bőviben van már, de tudnunk kell a helyén mérni ezeket. Már látható, hogy csak maga az intézmény nem növeli a templomlátogatást, de hatalmas lehetőség a társadalomhoz való kapcsolódásban, nem kell kimenni az utcára, mert már bent vannak azok, akiket megszólíthatunk.
Legvégül magáról a püspöki tisztségről is szó esett. Hogy fontos az elérhetőség, megközelíthetőség, a pásztori jelenlét. Hogy csapat legyen mögötte, közös látással Isten akaratát keresve és együtt dolgozva, egyszerre empátiával, de józan valóságlátással is. Ne legyen a magányosságában túlterhelt, de tudja emblematikusan képviselni a kerületét, formálni az egységet, inkább fáklyavivő legyen mintsem céltábla…
Ebben az összefoglalóban szándékosan nem írtam neveket – nem is volt rá felhatalmazásom. Meg hát sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy egy évvel a választás előtt ennyien Isten jelenlétében, imádságban, éneklésben, Igére figyelésben lelkészek együtt tudtunk lenni, őszintén és felelősen már a jövőnkről együtt gondolkodni, majdani esetleges jelöltek látását, hangját meghallgatni. Ez nem kampány-délelőtt volt, hanem reménységben közös megerősödés az Élő Forrásnál. A mi Urunk tartson meg minket ebben!