A reformáció mindenképp szembesít egy kérdéssel: hogy bírjuk a kritikát?
Ha egy gyülekezeti tag előáll azzal, hogy rendben van ebben a közösségben minden, csak hát a prédikációk felejtenek el a Bibliáról szólni. Jó a házaskör, a zene, erős a közösség, csak vasárnaponta többet hallunk a közéletről, a szomszéd faluról, vagy a lelkész katona történeteiről, mint arról, hogy a felolvasott igei részletek mit jelenthetnek és miért fontosak…
Mi történik az ilyen gyülekezeti taggal? Vajon megteszik egy exegetikai megújulás motorjává, vagy elszigetelődik?
Ha egy lelkész előáll azzal, hogy a megyéjében több szó esik anyagiakról, óraszámokról és adminisztrációról, mint ami a szolgálat célja: az ige magyarázatról, missziós lehetőségekről és módszerekről, a lelkek megkereséséről és megtartásáról. Vajon a szolgatársi körben mi lesz a sorsa?
Ha visszajelzés érkezik, hogy valaki újságíróként az egyházában véleményformáló személyként súlyosan megalázóan viselkedett, koncepciózus kérdésekkel, bántalmazóként lépett fel, és még írása sem adta vissza az eredeti beszélgetést, akkor azt minden érzelmi hullámot elbagatelizálva megjelentetjük, vagy azt mondjuk, hogy aminek ilyen tisztázatlan és kellemetlen a háttere, azt inkább nem vállaljuk, előbb békéljünk meg? Mi a tisztább, mi a Krisztusibb, mi a felelős? Színfalakat tartani vihar előtt, vagy inkább szolgálni a csillapodást?
A legnagyobb vezetők cégektől a politikáig máig tartanak maguknak olyan „udvari bolondot”, olyan bizalmist, aki meg meri nekik mondani azt is, amit más nem. Szembesít. Közel tartják magukhoz a legerősebb kritikát, mert tudják, hogy szükségük van rá ahhoz, hogy tanuljanak, fejlődjenek, ne veszítsék el a fókuszt, ne merüljenek el a saját személyi kultuszukban.
Van-e a reformátori örökségből még bátorságunk a kritikához, és gerincünk állni is azt ha kell? Tartunk-e udvari bolondokat? Nehéz tanulni visszajelzés nélkül, nehéz a jobbratanítás anélkül, hogy valamire ki ne mondanánk, hogy rossz, vagy legalábbis töredékes, messze nem ideális. Elismerjük-e az olyan tisztázatlan helyzeteinket, mint a konfirmáció kérdése, vagy akár a női lelkészségé, amelyekről további eszmecserére és párbeszédre van szükség? Vagy ki merjük-e mondani a népszámlálási számainkat mentegetőzés meg PR szövegek nélkül? Ha mi nem tesszük ezeket, majd támad vele kívülről más. Ahogy Luther is rájött, amikor félremagyarázták a téziseit: ha nem ő irányítja a kommunikációt, azt ellene fordítják.
A reformáció mély tartalma a hitünknek, korábbról fakad, mint az 1500-as évek. Jézus azt mondta magáról, hogy a templomot, amit lerombolnak, azt ő három nap alatt újra felépíti. Az ő feltámadása zálog nekünk a saját feltámadásunkról, az új teremtésről. Egy helyreállító Istenben hiszünk, aki nem csak megalkotta az eredeti rendet, de az emberi behatás torzító erejét, keze nyomát is felülírja, re- azaz újraformálja a világot. Úgy hiszem, jobb az Isten munkájában benne lenni és vele mozdulni és lélegezni, mint félelemből benne maradni emberi megalkuvásokban. Az elégedetlenség nem árulás, hanem haszon, ha az nem valami személyes dolog, hanem a Biblia alapján áll.
