Amikor idekerültem, a ranglétra leges legalján kezdtem, nem is a kaszinóban, hanem a hotel konyhájában a mosogatóban. Mondhatom, hogy nagy „előrelépés” volt az egyetem után diplomával a zsebemben. De az ösztöndíjam kevés volt, én meg be szerettem volna fejezni a megkezdett kurzust, ha már egyszer kijöhettem Amerikába tanulni. Jól emlékszem még mindig az utolsó napra a rulett asztalnál, hogy mennyire is unalmas volt. Igazából sok volt egy helyben az az öt év. Mert mit is kellett csinálni!? Csepegtetni az emberekbe a csalfa reményt, hiszen az ő veszteségük az én jutalékomat emelte. Nem lehetett nem észrevenni a szemekben a csillogó reményt, hogy most majd megváltoztathatják a jövőjüket a nyereménnyel, de aztán menetrend szerint megérkeztek a csalódott, szürke tekintetek. Mint mindig, a ház (kaszinó) nyert, de ez itt olyan illúziórombolón hangzik. Könnyen belejöttem a pókerbe is, rövidesen dealer, azaz osztó lettem. Természetesen itt se mindegy, hogy ki melyik asztalnál dolgozik, mert vannak bizony nagyon exkluzív asztalok is, melyek körül nem közönséges halandók keresik Fortuna istennő kegyeit. A No.1 asztalon olyan összegeket tesznek fel tétnek, ami több, mint amit akár 100 kétkezi munkás valaha is tisztességes úton megkereshet. A napok egyformán teltek, jöttek a játékosok és többnyire veszítettek. Persze olykor nyertek is, de a játékszenvedély olyan, mint a drog, aki egyszer is nyer, az hamar rászokik az ízére és képes az utolsó zsetonját is feltenni a nyerés reményében.
Munkám során ismertem meg Billt, aki nagy játékos volt. De őt nem különösebben érdekelte, hogy veszít vagy nyer. Igazából mindig az emberek reakcióját figyelte, hogy mikor és mi módon árulják el magukat egy-egy blöffölésnél. A szünetekben gyakran beszélgettünk, mert nekem úgymond munkaköri kötelességem, hogy a nagy játékosok kívánságát lessem, és előbb teljesítsem azt, mint ahogy kimondanák, hiszen a kaszinók között is kemény konkurenciaharc folyik a nagyhalakért. Egy alkalommal megkérdeztem Billt a lehető legnagyobb tisztelettel és udvariasan, hogy nem gondolja-e, hogy mostanság elpártolt tőle a szerencse, és talán jobb lenne kicsit kisebb tétekkel kiböjtölni ezt a rossz szériát. Arra már nem is mertem emlékeztetni, hogy már egy hete legalább hét számjegyű a napi vesztesége. Bill, aki egyébként egy elég kimért és szűkszavú ember volt, nem tudni miért, de olyan barátságos lett velem szemben, hogy egészen meglepett. A következőket mondta nekem: „Köszönöm, Joe, hogy aggódsz értem, de hidd el, hogy én másképp látom a világot, mint ahogy te. Én szórakozni járok ide. Tudom, hogy mindennek megvan az ára, amit ki is kell fizetni. Sokaknak a pénz a mindenük, ami nekem csak egy eszköz ahhoz, hogy elérjem a céljaimat. Megtehetném, hogy saját kaszinóim legyenek, de hidd el, sokkal jobb, ha baleknak néznek, mert akkor nem foglalkoznak velem. Tudod, az emberek zöme mindent pénzben mér, és minden cselekedetük a pénzről szól. De amikor ezen már felül tudsz emelkedni, rájössz, hogy valójában csak a hatalom számít. Említetted, hogy sokáig voltál krupié a rulett asztalnál. Akkor tudod jól, hogy a pirosnak és a feketének is 50-50 %-os a nyerési esélye. Nagyban is így működik a világ: aki mindkét esélyesre tud pénzt rakni, az sohasem fog veszíteni. Gondolj csak bele a politikába, hogy miért mindig csak két oldal marad végül…” Itt aztán félbe is szakadt a beszélgetésünk, mert lejárt a szünet ideje és folytatódott a parti. Sokat gondolkoztam azon, amit Bill elmondott, és mindig arra jutok, hogy ez egy elég keserű igazság.
Az egyik délelőtt a várost jártam, csak bámészkodtam egykedvűen, hiszen estére kellett dolgozni menni. A tavaszi nap szépen sütött, jócskán érezni lehetett az erejét. A megszokott utamon haladtam, ami a templom előtt vezetett el. Már sokszor elmentem mellette, de eddig fel sem tűnt, hogy nyitva az ajtaja. Kicsit melegem is volt már, gondoltam jól fog esni, ha bent egy kicsit megpihenek. És mintha csak valami húzott volna befelé. Eddig igazából nem nagyon foglalkoztam vallási dolgokkal. Csak azt tudom, hogy valaha reformátusnak kereszteltek, ez meg itt talán egy katolikus templom vagy nem is tudom melyik felekezeté. Remélem ezért fenn nem lesz újabb rovás a listámon. Leültem és nem tudni miért és hogyan, de ott a csendben felelevenedtek az emlékeim, és csak jöttek egymás után a múlt képei.
Hat éves voltam, amikor a szüleim és a testvérem autóbalesetet szenvedtek, és itt hagytak engem örökre. Emlékszem a sok virágra és a rengeteg emberre a temetésen. Így visszagondolva nem is volt csoda az a sokaság, hiszen az apám volt az orvos, az anyám meg a tanító a falunkban. A nagymama nevelt fel végül, de nyilvánvaló, hogy nem volt olyan egyszerű és gondtalan életem, mint a többieknek, hiszen árva voltam. Angol-magyar szakon végeztem Pesten az egyetemen. Még szinte el sem kezdtem tanítani, kaptam egy lehetőséget egy amerikai tanulmányi ösztöndíj formájában. Nagyon sokat gondolkodtam, hogy elfogadjam-e, mert Katival, a barátnőmmel kezdett komolyra fordulni a kapcsolatunk, és ő nem jöhetett velem. De megfogadtuk egymásnak, hogy kitartunk egymás mellett, mert a mi szerelmünk ennél sokkal többet is kibír. A nyolcadik hónap végén azonban megkaptam az elbocsátó szép üzenetet. Kati üzenete rövid és lényegre törő volt, de legalább korrekten tájékoztatott, és nem hagyott az ábrándok világban, hogy aztán csalódásra kelljen hazaérnem. Kint tartózkodásom 10. hónapjában a nagyanyám is felköltözött az égiekhez. A közjegyzői értesítésből kiderült, hogy a mamát anyukám testvére nagy hirtelenséggel magához vette, sőt eltartási szerződést is kötöttek vele, hogy röviden megoldják az örökségem sorsát is. Így lettem én akkor teljesen árva és földönfutó is egyszerre. Nem csoda, hogy ezek után nem igyekeztem haza. Hova haza? Kihez haza?
Elnéztem az előttem lévő hatalmas keresztet, azt jutott eszembe, hogy az én szenvedésem semmiség a megfeszített Jézuséhoz képest. De nekem mégis túl sok és Istenem, olyan gyenge vagyok mindezt egyedül elhordozni. Segíts nekem! De nagyon jól esik ezt most elmondani, úgy érzem valahogy megkönnyebbülök. Közben észre sem vettem, hogy megtelt a templom emberekkel. Csak az orgona hangjára eszméltem. Nagyon hamar elment a nap és igyekezni kellett a munkába. De most végre úgy éreztem, hogy megtettem egy fontos lépést. Mintha valami helyrebillent volna. Mert amíg az ember nincs tisztában önmagával, addig ne is gondoljon arra, hogy majd más tisztában lesz ővele. Amíg én nem tudom, hogy ki vagyok, miért vagyok és mit akarok, miért gondolom, hogy más majd megoldja helyettem az életemet.
Az óra azonban sohasem kegyelmez az embernek, ezért igyekeznem kell puccba vágni magamat, hiszen mindjárt kezdődik a műszak. Ez a világ már csak ilyen, beárazott engem is és nem enged el egykönnyen, ha egyáltalán egyszer majd elenged. Azt azonban tudom, hogy a tétjeit így vagy úgy, de mindenkinek meg kell tenni ebben az életben. És az is világossá vált, hogy előbb vagy utóbb eljön az „all in” (mindent felrakni) ideje is.
Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de önmagát pedig elveszti és romlásba viszi? (Lk. 9:25)
