Másfél hónapja végképp beadta a kulcsot a gyülekezet szolgálati autója, egy régi Opel. Muszáj volt újat, khmm, vagyis egy kevésbé régi és működőképes használtat venni. Sikerült is találni egy kisebbet, kicsit gyengébbet, de igen jó állapotút, egy megbízhatónak mondott márkát.
Nem is volt vele eddig semmi baj, noha használt autóknál sosem lehet tudni, hol-miben jön elő valami rejtett gond. Most is csak annyi történt, hogy egyszer csak beállt a jobb hátsó keréken a fék. Ilyenkor nem működik jól a fék sem, hiába nyomod a gázt is, minél hamarabb szerelőhöz kerül a kocsi, annál jobb.
Megoldódott a probléma viszonylag könnyen és olcsón. De a három pedál fontossága most nálam eléggé fókuszba került. És valami különös kapcsolással a mostanában olvasott zarándokénekek, zsoltárok jutottak eszembe. A zsoltárok, melyek oly régi imádságokként is impulzív, dinamikus kifejeződései az istenhívő ember lelkiállapotainak.
Hogy a hitünk megélése mennyire hasonlít az autóvezetéshez. (Már elnézést a hasonlatért)
Mert igen, van, hogy lelkesen hasítasz és tövig nyomod a gázt, ujjong a hited és „ha Isten segít, a falon is átugrom”. Mert erre hív az Úr által eléd fektetett pálya és feladatként befutandó út, és adatik az erő, lelki és testi is.
De néha be kell nyomni a féket. Szépen lelassítani, leállni a teperéssel, hogy átélhesd, hogy „akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget”, hogy jó csak úgy várni rá, várni Őt, mint az őrök a reggelt… Pláne, ha Isten olyasmit ad elénk, ami miatt satuzni kell! Időben felismerni, fékezni, irányt váltani.
És ugye, ez mind kuplung nélkül nem megy. Legalábbis ha nem automata váltós a jármű, és az életünk nagyon nem az. Tudni kell az adott, kellő pillanatban sebességet, nyomatékot váltani újra és újra. Aki vezet, tudja, mennyire állandó figyelmet igényel ez, hogy húzzon az autó és hogy ne pörögjön túl a fordulatszám. Állandó figyelem, állandó kapcsolat a valósággal…
Nincs automata életvezetés és automata hitélet sem. Állandó figyelem és kapcsolat kell, persze az életkörülményekkel, valósággal, az úton futó önmagammal, de mindenekelőtt Istennel. Folyamatosan figyelni, hallgatni Rá, keresni a vezetését, megérteni a válaszait, észrevenni a jelzéseit. Mert segíteni akar, előre vinni és megőrizni az úton.
És így néha a gázt kell nyomni, néha a féket, és mindig időben rádöbbenni, hogy mikor kell váltani. Szomorúság és mélyből kiáltás, öröm és magasztalás, odaszánás és engedelmesség, bűnlátás és bűnbánat, visszakettőt és kanyar, elsőbbségadás vagy épp előzés… És végig nem mindegy, hogy ki ül igazából a volánnál.