Van a magyar református keresztelési szertartásban egy kérdés, amelyet a lelkipásztor a gyülekezet előtt a szülőknek és a keresztszülőknek tesz fel: „Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy gyermeketeket úgy nevelitek és neveltetitek, hogy ha majd felnõ, a konfirmáció alkalmával, õ maga önként tegyen vallást a Szentháromság Istenbe vetett hitérõl a gyülekezet elõtt?” A kérdés mögött nyilván az az amúgy normális feltételezés áll, hogy a szülő, a család, a gyülekezet alapvetően meghatározza egy ember felnőtté válásának folyamatát, s ez garantálja az egymást követő generációk gondolkodásának, kultúrájának, hitének, s ekként az identitás megmaradásának történelmi folytonosságát.
Nem kell nagy okosság annak felfedezéséhez, hogy a közösségi identitás felszámolásának leghatékonyabb útja az, ha már a gyermekekhez olyan tartalmak jutnak el, amelyek elidegenítik őket szüleik hitétől. Nem véletlen, hogy a ma liberálisnak csúfolt szélsőséges ideológiai áramlat, amelynek a legfőbb célja a keresztény kultúrkör történeti folytonosságának az eltörlése, épp a gyerekeket venné célba, s rajtuk keresztül valósítaná meg a keresztény társadalom lecserélését. Nem kétséges ugyanis, hogy egy társadalom ideológiai elfoglalása a gyermeki tudatok megszerzésén keresztül a leghatékonyabb.
A gyermekvédelmi törvény, s az arról tartandó népszavazás azért érinti olyan érzékenyen a tudatipar szélsőségesen liberális érdekcsoportjait, különösen is az LMBTQ ideológia misszionáriusait, mert elzárja az utat, amelyen keresztül gyermekeink tudatát birtokukba vehetnék. Nagyon helyes. A népszavazás meg fogja mutatni, hogy a magyar társadalom túlnyomó többsége igenis kitart olyan hagyományos erkölcsi normák és értékek mellett, amelyek a keresztény világkép talaján nőttek ki, és nem akarja kiszolgáltatni a gyermekeket olyan, ma már abszurditásba hajló, de egyeduralomra törő tudatfoglaló áramlatoknak, amelyek épp a gyermekeken keresztül akarják végképp felszámolni a keresztény civilizációt. Mint tudjuk, egy népet, egy nemzetet szimpla tudatmódosítással is meg lehet hódítani.
S hogy a többségi magyar társadalom miként gondolkodik ebben a kérdésben, hogy ne mondjam, mennyire konzervatív, pontosan mutatja, hogy semmiféle ellenreakciót nem váltott ki az Orbán-kormánynak az a történelmi kezdeményezése, hogy egyházi óvodák sokaságának az elindulását tette lehetővé. A minap Pápán résztvevője lehettem a református óvoda új épületének alapkőletételi ünnepségén. A már évek óta működő óvoda nagyon népszerű, és semmi jele nem mutatkozik annak se itt, Pápán, se máshol, hogy az állítólag már nem keresztény magyar társadalom fanyalogva fordulna el az egyházi óvodáktól, netán tiltakozna. Mert valahol, a lélek mélyén, a nagy többség pontosan tudja, hogy ha elveszítjük gyermekeinket, a jövőnket veszítjük el. Én, aki életem nagy részét a kommunizmusban éltem le, amikor is nemhogy egyházi óvoda vagy általános iskola nem volt, de gimnázium is csak mutatóba, s aztán a rendszerváltozás után mélységesen csalódtam az állítólag „keresztény” Európában, most azt értem meg, hogy óvodások a mai Magyarországon ezt szavalják: „Itt vagyunk Úr Jézus! /Kérjük, áldj meg minket/ Szent Lelked ereje töltse be lelkünket.” Ezért az élményért személy szerint is hálás vagyok. De túl a személyességen, ez annyira hagyományszerűen keresztény-konzervatív, hogy már szinte forradalmi egy olyan Európában, amely fenyegetően azt üzeni, hogy gyermekeink tudatának a kisajátításával akarja felszámolni a keresztény világképet.
Ugyanakkor nem dőlhetünk hátra, hiszen nyilvánvaló, hogy államokon túlnövő, fizikai határokat nem ismerő kommunikációs nagyhatalmi érdekcsoportok a technika eszközeit kihasználva épp a gyermekeinket, fiataljainkat veszik célba, hogy elfoglalják szívüket és lelküket. A küzdelem a gyermekeinkért keresztény kulturális identitásunk megőrzésének és megtartásának első számú terepévé vált.
