Ha azt halljuk valakiről, vagy talán mi magunk mondjuk ki rá, hogy „kemény szívű”, elsősorban olyasmikre gondolunk, hogy szeretetlen, gonosz, önző. Kemény ember, kemény a szíve. De itt ez az Ige: „Ma, ha az Ő hangját halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket!” Közeledik a nagyhét – próbálunk közeledni, figyelni-fülelni jobban Jézusra… És mi van, ha a kemény szív egyszerűen süketséget jelent…
Mert elvakít és megsüketít rá valami sokkal hangosabb és erősebb. Ez lehet egy külső hang vagy látvány. Akárcsak valami megdöbbentően jelentéktelen dolog. Komoly hívő embertől hallottam: Mikor bejöttem a templomba, megláttam, hogy van felöltözve! Hogy vehetett fel ilyesmit istentiszteletre? Na, attól kezdve nem is tudtam figyelni semmi másra! Ismerős? Egy látvány, egy fél füllel hallott megjegyzés, egy gyarló igehirdető, és az Úristen már hiába mondja.
Volt már olyan élményünk, hogy az utcán összefutottunk valakivel, kérdeztük, hogy van, el akartunk mondani valami fontosat, próbáltunk a szemébe nézni, de láttuk, hogy ő inkább a forgalmat figyeli, vagy a vállunk fölött átnéz és odaköszön valakinek? Kívülről úgy tűnik, beszélgetünk, de valójában nem. Hányszor lehet Istennek ilyen élménye velünk?
De lehet ez a sokkal erősebb hang vagy látvány, ami süketté és vakká tesz Istenre, belső is. Egy magunkban hordozott gondolat, indulat, akarat, érzés. Amivel elmegyek a templomba, vagy felnyitom otthoni csendességben a Bibliát, imádkozom, kiöntöm a szívem, de ennél nem is jutok tovább. Csak mondom-mondom az Úrnak a magamét. Istenem, mégis ezt hogy gondolod, miért engedted, mit és hogyan kellene tenned, nekem vagy szeretteimnek segítened, és egyébként is láttad, hogy az a valaki ilyen meg olyan…
Volt már olyan élményünk, hogy megálltunk beszélgetni valakivel, meg is akartuk hallgatni persze, de már válaszolni, bármit is mondani nem tudtunk, mert csak úgy dőlt belőle, még levegőt is alig vett? Hányszor lehet Istennek ilyen élménye velünk?
De keménnyé és bezárttá teheti a szívünket a félelem, az Isten iránti bizalom hiánya is. Mert mi lesz, ha tényleg kinyílok előtte? Ha kiderül, mi van bennem legbelül? Ha ki kell mondanom, el kell ismernem, be kell vallanom Neki önmagamat igazán. Félünk megszólító, tisztítani-gyógyítani akaró szavának leleplező erejétől, és inkább bezárjuk a szívünket.
És a kinyílás nem csak azért félelmetes, mert Isten ítélő világosságába kerülhet minden belőlünk, hanem mert Ő tényleg be akar térni hozzánk. Belépni a szívünkbe, az életünkbe. És akkor mi lesz? Mit fog majd mondani, mit akar majd tőlem, amit el kell fogadnom és engedelmeskednem, vagy éppen el kell engednem?
Keménnyé teheti a szívünket, ha nincs bennünk elég bizalom a mi szerető Istenünk felé, hogy Ő úgyis ismer bennünket lelkünk legmélyéig, és bűnbocsátó irgalmával akar megtisztítani, meggyógyítani minket. Elég bizalom elfogadni, bármit is ad, bárhova is küld, bármire is indít, vagy bármit is vesz el, vesz vissza tőlünk.
Egy régi történetben kérdezi egy hitetlen kötekedő a bölcs rabbitól, hogy vajon ha Isten a Mindenható, van-e Neki akkora hatalma, hogy olyan sziklát teremtsen, amit Ő sem tud felemelni. Csapda a kérdés, hiszen ha tud olyan sziklát teremteni, akkor éppenséggel felemelni képtelen, tehát nem mindenható. Ha pedig minden teremtett sziklát fel tud emelni, akkor nem tudott olyat teremteni, amit nem, tehát nem mindenható. A rabbi válaszában azonban nem esett csapdába, hanem sokkal mélyebbre ment. Igen – felelte. Egyetlen olyan sziklát tudott teremteni az Úr, amit nem tud felemelni, ha a szikla nem akarja – és ez az emberi szív!
Minden teremtett valóság, minden sejt és atom, minden természeti erő és élőlény Isten hatalma alatt áll, de a szabad akaratot kapott ember bezárhatja és megkeményítheti a szívét Őelőtte. Ezt jelenti a kárhozat, a kizárt Istent, a Nélküle való létet.
Füleljünk, hallgassunk, hallgassuk, engedjük, hogy felemelje a sziklát és megolvadjon a kő… itt a böjt végén talán több nem is kell.
