Két tanítványt látunk gyalogolni Lukács evangéliuma végén, a hét első napjának délutánján, Jeruzsálemből hazafelé. Emmausba tartanak, a fővárostól tizenegynéhány kilométerre fekvő faluba, az út legfeljebb néhány óra.
Húsvét megtörtént: a Názáreti Jézus feltámadt, Izráel Messiása diadalmaskodott a halál felett, a világ Üdvözítője legyőzte a gonoszt! A két tanítvány pedig – mintha Jézus még mindig halott lenne – szomorúan vitatkozva bandukol hazafelé gyászban, csalódásban, keserűségben és értetlenségben. Mindez rájuk zárul, önmagukban forognak és távolodnak nemcsak Jeruzsálemtől, hanem Istentől és a testvéri közösségtől is. Hiába hallották reggel az asszonyoktól ők is az örömhírt – fel se fogták, el se hitték, nem is értették.
Mi is húsvét után vagyunk. Egy vagy két nappal, két évezreddel, nem ez számít. Hanem hogy örök úton járunk mi is, hiszen az emberlét útonlétet jelent. Vannak külső útjaink, történéseink, melyek a gyermekkortól vezetnek iskolákon át a felnőtt munkáig, társkeresésen át a házasságig, családig. De vannak belső útjaink is, melyek a szívünkben vezetnek: hitek, kötődések, kapcsolatok, vágyak, remények. Honnan jövünk és hová tartunk? Mit viszünk, cipelünk a lelkünkben?
Jézus csatlakozik hozzájuk az úton, rákérdez a bajukra, meghallgatja a kifakadásukat és azzal kezdi, hogy megszidja őket: Milyen lassú a szívetek! Aztán egész hazáig magyaráz, beszél hozzájuk, tanítgatja őket, velük van és lassan-lassan… nem is tudom… kimosódik a szívük. És lesznek azok a boldog tiszta szívűek, akik meglátják végül az Istent.
Senki sem tud szökellve szaladni, aki súlyos terhekkel van rakva. Nem csoda, hogy lassú egy szív, ha tele van fájdalommal, veszteséggel, keserűséggel, haraggal, hamis reményekkel, dédelgetett álmokkal és csalódottsággal, önsajnálattal… A Feltámadott pedig kézbe veszi ezeket a szíveket és tisztogatja, amíg könnyűek és látók nem lesznek…
Aztán végül mi is látjuk őket, amint már tényleg futnak, szaladnak vissza a többiekhez. Mások szívét tisztogatni ☺
Lassú a szívetek
