Simeon történetét, azt a jelenetet, mikor a baba Jézust a szülei először beviszik a templomba, sok festmény, szépművészeti alkotás megörökítette, a leghíresebb Rembrandt holland festő képe: Az agg Simeon. A művész egy idős embert ábrázol, akinek a múltjában vannak történések, események, veszteségek és sikerek, örömök és bánatok. Vannak emberi kapcsolatok, beszélgetések, együtt nevetések és sírások, szeretet és bántás, sok minden. Tudná mondani, sorolni, ahogy mi is: Mi minden történt, mit tettek velem mások, mit tettem vagy mondtam én.
De van valami Simeon látásában, ami nagyon fontos! Döntő, mert ő ezen a fontoson keresztül lát mindent! Ő nem csak eseményeket, történéseket, másokat (mit tettek szóltak), önmagát (mit adtam, kaptam) látja, hanem mindenekelőtt Istent! Úgy fogalmaz, hogy minden, ami történt, azt Isten elkészítette! Amiből meg lehet érkezni ebbe a mostba, az mind az, amit Isten elkészített.
Mi hogyan beszélünk arról, ami mögöttünk van? Úgy, hogy ez vagy az történt velem, vagy pedig úgy, hogy ezt vagy azt készítette nekem Isten? Ebbe engedett bele, azzal ajándékozott meg, ezzel megintett, azzal megerősített, emezzel megpróbált, amazzal meg vezetett, tanított. Hogy az Úr nekem ezt és azt mondta! Ami Simeon mögött van, abban ő látta és hallotta az Istent.
Rembrandt említett festménye meghitt, szép és megható jelenetet ábrázol, ám ugyanakkor drámai is! A templombelső félhomályban látszik, ahogy mindenki más is, az agg Simeon, Mária, József félkörben és más alakok is. Az idős ember a karjában tartja a nagyjából másfél hónapos Jézust és a teljes félhomályban egyedül a kisbaba teste, lénye ragyog, szinte világít, róla esik a fény minden és mindenki másra. Mert Simeon a világ Megváltóját, a testté lett Istent tartja a kezében! Azt, aki által minden lett, akire nézve minden él, aki által megvilágosodik és értelmet nyer minden és mindenki.
És ez a csodálatos és drámai, testi-fizikai találkozás, megtapasztalás egyedül azért lehetséges, azért történhetett meg, mert Simeon, ez az ember valójában már régóta tartja-hordozza Istent – nem a karjában, hanem a szívében! Isten Szentlelke volt rajta, vele, benne – olvashattuk. Befogadta Isten Szentlelkét, és már régóta Ő tanítja nézni és jól látni múltat, eseményeket, örömöket és nehézségeket, embereket, kapcsolatokat, tanítja élni és megélni dolgokat, tanítja hallani az Ő belül megszólító szavát. Vezeti, ahogy aznap is Ő mondta neki, hogy MOST induljon a templomba. Isten Lelke szól hozzá – és ad neki hitet, bizonyosságot és békességet.
Mert akik befogadják az Ő Szentlelkét, Ővele láthatnak, élhetnek meg életet, éveket, eseményeket, kapcsolatokat. Simeon ránéz a gyermekre és a kisbaba Jézusban látja a világ Világosságát, Isten valóságos szeretetének, jelenlétének kézzel fogható bizonyítékát. Tényleg eljött a földre, valóban emberré lett végtelen szeretetéből, fel fog nőni, népe tanítója, Isten szavának tiszta kijelentője, vakok, bénák, bűneikben halottak gyógyítója lesz és végül meghal, hogy legyőzze a mi halálunkat, a bűnt, a gonosz hatalmát. Ránéz a Gyermekre, és általa látja önmagát is: Íme, én most már békességgel megyek tovább. Mennyi még az út? Nem tudja – nem tudjuk. Közeli halál vagy még évek, pár évtized? Mindegy is! A maradék életre nézve: békességgel.
Mert ebben a templomi jelenetben a kép valójában fordítva van! Ez az üzenet lehet a miénk ebben az adventi mostban: Nem ő tartja Jézust, hanem Jézus tartja őt. Nem mi hordozzuk Istent, hanem Ő minket! Aki befogadta az Ő Szentlelkét, annak Isten odaajándékozza Jézust. Ha nem is úgy adja a kezünkbe, mint egy kisbabát, az Ő velünk-léte mégis valóság. Velünk van! Nem mi tartjuk Őt – kisgyermekként, hanem Ő tart minket – Isten gyermekeiként, hatalmas, erős, gyengéd, szerető karjaiban. Békességgel indulhatunk mi is tovább, mert mindig láthatjuk visszanézve, hogy Ő kísért, és ha kellett, Ő vitt, hordozott minket. És hittel láthatjuk ezt előre is: velünk lesz, van, minden napon, mindenben, az út végéig.
Látni és hallani tanulni Simeontól – a saját életünket és Istent
