Néhány napja egy Laura nevű angliai hölgy három év után felfedezett holttestéről lehetett olvasni. Átfutottam én is a cikket, mert érdekelt, hogy telhetett el ennyi év halála és megtalálása között. Részemről felületes olvasás volt, nem oknyomozás, így lapoztam is egyet a fejemben. Egészen addig eszembe sem jutott, mígnem tegnap délután egy telefonbeszélgetés során valaki megjegyezte, hogy ha elpatkolok, a kutyának sem tűnik fel, mert kutyám sincs. Hirtelen szólni sem bírtam, pedig éreztem, hogy heves tiltakozást remél. Hosszú és egyre kínosabbá váló csendben annyit bírtam kinyögni, hogy „tényleg nincs kutyád”. Majd igyekeztem vigasztalni, hogy a szomszédoknak biztos feltűnik, ha valami nincs rendben, és nekem is furcsa lenne, ha nem veszi fel a telefont.
Bevallom, megrázó volt azzal szembesülni, hogy az én ismeretségi-, baráti-, családi-, gyülekezeti körömben is lehetnek, sőt vannak olyan emberek, akik egyre inkább elszeparálódnak. Növekvő bánatuk és magányuk körbe-karikára falat épít köréjük, és egy idő múlva már nem tudják, elsőként ki nem hívta fel a másikat, pontosan hogyan szakadt meg a kapcsolat.
Ő ilyen – mondják, és nem keresik fel, nem írnak rá, nem hívják telefonon. Ő ilyen – ezzel le is van zárva az ügy. De Isten nem szeretné, hogy lezárjuk a másik ember felé vezető utat, mint egy aktát. Ő akkor is ezzel fog foglalkozni, amikor odaül dicsősége trónjára az angyalsereg élén (Mt 25,31-46). Bizony feszegetni fogja azt a kérdést, hogy mit tettünk azzal, aki beteg volt. Meglátogattuk vagy nem látogattuk meg? Az érvek és ellenérvek pedig nem fogják érdekelni, mert Krisztus maga mondja ki a konklúziót.
Ahogy korosodom, egyre inkább eltűnik a fehér és fekete, igen vagy nem, szép vagy rút, kedves vagy unszimpatikus kérdés a napjaimból. Látok árnyalatokat, és hajlamos vagyok már az árnyalásokra. Megértem, ha az arám Naamán mint hadvezér munkaköri leírásának eleget téve bemegy Rimmon templomába az Úr általi csodás gyógyulása után, teljes szívvel pedig a szekéren elvitt samáriai földön imádkozik az Úr Istenhez (2Kir 5). Valahol érthető, hogy a súlyos mentális betegségben szenvedő Laurát, aki maga is elzárkózott a családtagoktól és barátoktól, idő múltával már nem látogatták, talán meg is könnyebbültek, hogy a probléma nyugvóponton van, hiszen nem hallat maga felől. Mondjuk, testvérként nehezen tudom megérteni az egymás után következő testvérmentes karácsonyokat, húsvétokat, születésnapokat. Sokkal érthetetlenebb, hogy a szociális háló sem működött. Elveszett a rendszerben, „kibújt” a hálóból mentesítés helyett inkább augustinusi választ ajánlok: győzött a restség. Írtak levelet, telefonáltak, de nem mentek ki a hivatalból. Megjegyzem, az angliai aktakupacok terjedelmét nem ismerem, de magyar viszonylatban simán elképzelhetőnek tartom, hogy egy-egy hivatalnokot maga alá temet az ügyek sora, és levél+telefon verzióval lezárják az ügyet, hogy túléljék a napot. Szomorú.
Úgy gondolom, hogy a családi, szomszédi, hivatali hozzáállást is szemlélhetjük megértéssel, viszont Jézus szavai nem az árnyalhatóság kérdéskörébe tartoznak, hanem cselekvési támpontok, sőt kötelezvények. Az általa elénk hozott szituációból következő kérdésre kizárólag egyszavas választ adhat bármelyikünk. Meglátogattad vagy sem?
