Hozzávalók: Végy – konzervatív módon – egy alig használt legényt (kinek mi jut). Párold puhára, hogy maga ugorjon a fazékba. A recept nem teljes, de annyiban igaz, hogy legtöbbször a nők választanak társat, és ők alakítják az események sorát.
Nem is tudom, hogy honnét is kezdjem mesélni a történetet. Talán onnan, hogy a sorstól kaptam egy mélyütést, mert akiben maximálisan megbíztam megcsalt, elárult, és fenekestől felfordult az életem. Gödörben voltam, és az egóm porrá hamvadt. Keservesen elgyászoltam a múltat. Közben rá kellett jönnöm arra, hogy vagy segítek magamon, vagy belepusztulok, mert a nyugtatók és a vérnyomáscsökkentők nem oldják meg az én problémámat. Döntenem kellett, és elkezdeni a gödörből valahogy kimászni. Próbáltam görcsösen kapaszkodni a mélységbe leérő kötélbe, de sajnos mindig kiderült, hogy az addig fixnek hitt kötél másik vége az öblítő (WC) tartályra van kötve. Gödörben és még leborítva, befürödve is lenni pedig nem igazán jó párosítás.
Nemcsak én, hanem sajnos a „szakács” is megkapta a sorstól a maga gyomrosát, mert elvesztette az édesanyját, akivel egymásba kapaszkodva élték át az élet kihívásait. Nekem akkor már 5 éve elment az édesanyám. Ott állt az élet viharában a két megtépett, árva falevél, akiket az internet szele sodort össze.
A kezdeti randevúk után megkaptam az első meghívást, hogy menjek el hozzá, mert szeretne bemutatni a bátyjának és a barátainak. A hosszú autóút csendje gondolatokat és kétségeket hívott elő. Tudok-e egyáltalán megbízni újra valakiben? Mert akit egyszer megmart a kígyó, az már a gyíktól is fél – tartja a régi mondás. Nehéz újra naivan úgy hinni és előre nézni, hogy a múlt csalódása miatt időnként ne torpanjon meg és ne tekintsen hátra az ember.
A hosszú út után abban a reményben érkeztem meg, hogy végre lezárhatom a múltat. Az én drága „konyhatündérem” meleg étellel várt engem, és leültetett a megterített asztalhoz. Az első kanál leves szájba vétele után az én kedvesem kerek szemmel megkérdezte: „Na, hogy ízlik, milyen a levesem?”
Nagy hümmögés, majd jelentős csend következett. Végül csak annyit bírtam kinyögni, hogy ne bántsam meg: „Ez az első?”
De én nem a levesért tettem meg ezt a hosszú utat, hanem azért, aki főzte. Nagyon nehéz volt rájönnöm, hogy minden lépésünket az Úr irányítja, és semmi sem történik véletlenül.
Hitünk gyengesége a félelem. Tudjuk és felismerjük a rosszat, de gyávák vagyunk, félünk az ismeretlentől, nem merünk elugrani a sziklafaltól, pedig ott az út, amit az Úr elkészített nekünk.
Végül én el mertem ugrani attól a bizonyos sziklától, és bátran merem mondani, hogy létezik a híd, mely átível szakadék fölött. Az elugrásból előre megfontolt szándékkal házasság lett, és azóta megtanítottam az én „konyhatündéremnek” a húsleveskészítés fortélyait. A krumplis pogácsa tanulmányok folyamatban vannak. Kicsit elakadtunk azonban az élesztő felhasználás módján, miután életem párja nem futtatta fel azt. Sőt, megfelelő öntudattal kijelentette, hogy ő bizony nem lesz „élesztő strici”. ☺ Ezek után egyesség született köztünk, hogy én főzök, és ő csak végszükség esetén közelíti meg a tűzhelyet. De mi a végszükség? Nálunk ezen szó alatt a fogyókúrát kell érteni. Aki szemügyre vesz bennünket, az tudja jól, hogy ki főz valójában.
Jézus azt mondja: Nem csak kenyérrel él az ember. Ennek szellemében nálunk a feleségem felelős első renden a lelkünk táplálásáért, míg én magam a testünket látom el eledellel. Így jár jól mindenki.
