Adventben Jézus érkezését várjuk… aztán csalódottan éljük meg, ha a találkozás mégsem sikerül.
„Amikor tovább haladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Márta pedig teljesen lefoglalta magát a sokféle szolgálattal. Ezért előállt Márta, és így szólt: Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen! Az Úr azonban így felelt neki: Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.” (Lk 10,38-42)
Annak idején Betániában is Jézust várják, Ő érkezik.
Márta készülődik, pörög, sürög-forog. Azután meg panaszkodik, mondja a magáét, a búját-baját – jogtalanul és jogosan – tele van az egésszel. Jézusról pedig lemarad.
Mária meg csak ül és hallgat és vár.
Talán/biztosan neki is van búja-baja, vannak kérdései, gondja, fájdalma… nem tudjuk. Csak azt, hogy hozzá meg tud érkezni Jézus.
„Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit! Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik. Légy csendben, és várj az Úrra!” (Zsolt 37)
„Jó csendben várni az ÚR szabadítására.” (JSir 3)
Hogyan lehet jól várni Jézust?
Csendben.
Az ember társas lény. Teremtettségénél fogva beszélgető lény. Rengeteget kommunikál, még a legintrovertáltabb is. Kell a jóérzéshez, a hangulathoz, a boldoguláshoz. Önkifejez, önmegvalósít, tájékozódik, eszmecserél. Produkál, teljesít, önérvényesít, hatékonyan szociális. Még az ünnepekben is. Sőt!
De tudni kell egyedül maradni. A „belső szobába” húzódni. Megvakulni és megsüketülni mindenki másra és minden másra. Nemet mondani minden kérdező, hívó, helyzetbe hozó hangra, dologra, tennivalóra. A minket önmagával zsaroló életre.
És befogni. Elhallgatni belül is, befogni kicsit a szánkat, elengedni panaszt, kérdést, kergetőző gondolatot, még a nagyon szépen megfogalmazott imádságokat is. Maradj csendben. Hogy megszólalhasson.
Félünk a csendtől? A magunkra maradástól? És mindattól, ami felbukhat bennünk egészen mélyről? Hadd hallja meg Ő a szívünk hangját, hadd válaszoljon!
És tényleg várni.
Időt szánni. Vagyis odaadni a talán legdrágábbat, az időnket. És nem a legfáradtabb perceinket, mikor már mást úgysem tudnánk…
Nem helyette szólni, lépni, „ünnepet csinálni”, idegeskedni. Hanem engedni, hogy csak megérkezhessen.
Félünk a tétlenségtől? A teljes ráhagyatkozástól? Hogy rajtunk múlik és elszalasztjuk és elmulasztjuk? Hadd lépjen Ő közel, öleljen át, emeljen fel, hogy ölébe vegyen…
Tegnap késő délután, a már leszállt sötétségben siettem ki az udvarra, és a gyenge fényben elvétettem a lépést. Leestem a lépcsőn és elzuhantam a betonjárdán. Nagyon bevertem a térdeimet és hosszú percekig csak úgy feküdtem az éles fájdalomtól bénán és hangtalan sikoltással a fagyos fűben. Nem volt senki, nem volt semmi közelség, csak a jeges sötét. Nem volt hangom és nem volt mozdulatom, csak teljes erőtlenség és tehetetlenség.
És akkor rádöbbentem, hogy ki vagyok. Létem igazi valójában, az Isten előtti hangtalanságban és tehetetlenségben. És mindebben valami nagy békességet kaptam. Csendben hevertem a fagyott fűben és csak vártam. Elszállt minden félelem, lassan szűnt a fájdalom, míg fel tudtam tápászkodni. De utána is még sokáig álltam az üres udvaron, míg végre szavaim lettek, és meg tudtam köszönni ezt az esést…