Az idei nyár elég különösen alakult, főleg, ha az előzővel próbálom összehasonlítani. Tavaly aszály volt és a forróságtól kiégett minden, idén pedig elég változatos volt az időjárás. Érkezett csapadék bőven a júniusi hűvöskés időben. Aztán július kifejezetten melegre sikeredett. Utána a 36 fokos kánikuláról 12 fokra zuhant a hőmérséklet augusztus elején, hogy vacoghassunk. Régebben megszoktuk azt is, hogy augusztus 20-át követően megszűnik a jó idő és beköszönt az ősz. De idén az időjárás vissza akarta adni azt, amit a hónap elején elvett a strandszezonból, és hozzácsapta a nyár végéhez. Augusztus 26-án nagyon meleg volt, árnyékban is 35 fokot mutatott a hőmérő. De mit volt mit tenni, ha már ki volt jelölve a jeles nap, hogy két lélek Isten színe előtt kimondja a boldogító igent. A lelkésznő (a feleségem) is készült erre a napra, de most a megszokottnál is talán kicsit jobban, mivel mi is 6 éve pont ezidőtájt kötöttünk házasságot. Van olyan templom, amelyik a legnagyobb hőségben is hűvös tud maradni, de van olyan is, amelyikben bent szorul a meleg, és a hőmérő higanyszála csak kúszik egyre feljebb, mert a nagy ablakok folyamatosan hívogatják a nap sugarait. A miénk ez utóbbi csoportba tartozik.
15:30 körül már kezdett gyülekezni a násznép, és szép lassan elfoglalták a helyüket a templom padsoraiban. A felkészültebbek hoztak magukkal vizet és legyezőt, hogy enyhítsék a hőérzetüket. A színész vőlegény elmondta, hogy a pontos kezdés náluk a színházban bizony minimum 5 perc késést jelent. Ez itt is megvolt, tehát tökéletesen indult minden. Szakadt rólunk a víz, és tátogtunk is rendesen pár harapásnyi levegőért. Mindenki leginkább a túlélésre hajtott, pedig a szegény lelkész igazán kitett magáért. Volt a beszédében személyes elem, komoly igei intelem is, de a humort sem mellőzte. Különösen tetszett, mikor a párnak megemlítette, hogy az Úr irányította castingon kapták meg életük főszerepét, mellyel tudni kell jól élni és nem visszaélni. Sőt, a házasságban nincsen helye a ripacskodásnak sem, csakis az őszinte, szívből jövő játéknak, mert a Nagy Rendező mindent lát, és nem a vastaps vs. kifütyülés a tét, hanem a boldogságuk, az életük. Nagyon szép és megható szertartás volt, bár az esemény fényét a meleg és a légszomj kicsit opálosította. No, de csak az Úr maga lehet tökéletes! A szertartás végén az ifjú pár fogadta a násznép gratulációit. „Szépek vagytok így együtt, és legyetek nagyon boldogok!” – mondták a gratulálók közül többen is.
De belegondoltál-e már abba, kedves olvasó, hogy te személyesen milyen intelmet vagy tanácsot adnál a fiataloknak, hogy le ne térjenek a boldogság útjáról. Nagyon nehéz ez a kérdés, pedig sokunk mögött már jó pár év házasság van, és vannak köztünk olyanok is, akik sajnos már meg is buktak az együttélés vizsgáján. Azon túl, hogy külön-külön és együtt is figyeljenek Isten útmutatására, talán az egyik leglényegesebb dolog, hogy a pár tudjon beszélgetni egymással mindenről és mindenféle tabuk nélkül is. Nem elhanyagolható, hogy a világnézetükben, az élet meghatározó dolgait érintő látásmódjukban egyetértsenek. Továbbiakban lényeges az is, hogy a családi bel- és külpolitikában is konszenzusra jussanak, mert csak így tudnak békében élni és elérni közös céljaikat. Nagyon lényeges Cézár azon gondolata, miszerint csak azonos szintű és erejű felek szövetsége lesz tartós. Az érdekérvényesítési képességek megbillenése diktatúrát hoz létre. Az egyik oldalon egy nárcisztikus jellem bontakozik ki, míg a másik oldalon megjelenik ennek az ellenpárja, a behódoló, önfeladó, áldozati szerep, annak érdekében, hogy a külsőleg idilli látvány fennmaradjon. De nem egyszerű a világ elvárásainak sem megfelelni, hiszen ebben az elvadult közegben csak és kizárólag az egót díjazzák, és győzni kell minden áron. Nem számít, hogy milyen módon és úton szerzik meg az emberek a vagyonukat, a lényeg az, hogy minél több legyen. Akinek meg nincs annyija, vagy akinek nem jut, az így járt, le van írva, az egy lúzer. Sajnos ez a szemlélet a házasságokban is tetten érhető, amikor férj és feleség nem társként, hanem vetélytársként tekint egymásra.
A házasságkötés egy olyan mérföldkő, melyre, ha az ember – nem csak biológiailag, még inkább szellemileg, lelkileg – megérik, rájön, hogy a saját egóját a háta mögött kell hagynia, mert megszűnik az én, és helyébe lép a mi, az együtt, a közös. Legalább is ezt szokták mondani. De ettől vajon boldog lett-e már valaki? Szerintem nem. Én inkább abban hiszek, hogy az embernek ki kell teljesednie a házassági szövetségben, mert minden gát és bilincs, még ha önkéntes is, előbb vagy utóbb meg nyomorítja a lelket, és egyszer csak jön a robbanás. Abban sem hiszek, hogy az ellentétek vonzzák egymást, ez inkább csak a mágnesekre igaz. Az emberi kapcsolatokban, ha nagyon ellentétesek az elképzelések, megnyilvánulások, akkor inkább csak az egyik fél kompenzációja tartja fenn a pár egységének a látszatát. De vajon meddig?! Aztán ahogy az öreg fát bajos átültetni, úgy az ember jellemének a megváltoztatása sem egyszerű. Ahogy a teremtés, úgy az újjáteremtés is isteni erőt igényel, ehhez nagyon kevés az emberi erőlködés.
Sokan szülői példa vagy útmutatás hatására választanak párt, de vannak olyanok is, akiket kifejezetten a regula elleni lázadás taszít valakinek a karjába. Nem nagyon hiszek a szerelem az első látásra jelenségben sem. Inkább csak abban, hogy akkor és ott valami megfogott a másikban, azt tapasztalom, hogy jó, és az idő múlásával egyre jobb érzés vele lenni. Szerintem olyan sincs, hogy eleve tökéletes társ, hiszen mindegyikünk tele van hibákkal. Csupán olyanok lehetünk, mint két kő, melyeket a Gondviselés, ha már nem véletlenül egymás mellé tett bennünket, idővel szép lassan összecsiszol.
Akkor el is jutottam oda, hogy én mit is kívánnék minden ifjú párnak. Legyenek kicsit cinkosok, és az élet nagy hangszerén egy húron pendüljenek. Tudják mindig befejezni azt a mondatot, amit a másik elkezdett. És soha ne a saját boldogságukat keressék, mert az mindig önzésen alapul, ami elvesz az egység csodájából. Keressék a társuk boldogságát, mert ezáltal lesz boldog a közös életük. Ez az a hozzáállás, mely aztán képessé tesz Isten áldásainak elfogadására a házasságban.
