Múlt pénteken szakadó esőben álltunk a református temetőnk ravatalozójánál. Szürke volt az ég, egészen sötét lett, pedig csak kora délutánra járt. Az egyszerűen szép, barna, felvirágzott koporsót nagyon sokan állták szorosabban körül, mert népes a család. Volt, aki szomorúan didergett a nyirkos hidegben, volt, aki sírt. Egy hatgyermekes, tizenöt unokás apát-nagyapát gyászoltunk, az özvegy pedig ötvenhét éven át társát. Ott álltam én is apósom ravatalánál, mint közeli családtag, tele sok emlékkel, a veszteségben megrendült lánykáimmal.
Ez év elején vesztettem el az öcsémet, s már lassan hat éve édesapámat – ezeknek az emlékei is előjöttek bennem. Az a megtapasztalás, mely sokunké, akiknek meg kellett már állni családtag ravatalánál. Amikor egészen személyes a szomorúság, és régre visszanyúlók a személyes emlékek is, és még felfoghatatlan a nincs.
És nagyon jó megélni ilyenkor azt is, hogy mennyien ott vannak, odajönnek, megszólítanak, kezet szorítanak. Hogy sokaknak sokat jelentett, aki elment. Hogy aki a családhoz tartozott, ahonnan kiszakította a halál, az odatartozott másokhoz is, tisztelet és szeretet szavaival emlegetik, mint jó barátot, közösségi embert, pásztort, díszpolgárt.
Nekem lelkészként, nem vér szerinti, de közeli rokonként mindeközben volt egy különös érzésem. Koporsónál álltam, és nem volt rajtam palást – ahogy annál a ravatalozónál már sok százszor egyébként igen. És rájöttem ott magamban, hogy nem az a megszokott szerep hiányzik, nem azért voltam elveszett, helyemet nem találó ebben a gyászban.
Hanem mert én – ugyan kedves apósomat és gyermekeim drága nagypapiját is, de – elsősorban a volt esperesemet, a volt lelkésztársamat gyászoltam – volna…
Akkor döbbentem rá erre, mikor a kezdő harangszó elhaltakor a szertartást végző püspökünk és mostani esperesünk vezetésével felvonultak a társaim, a lelkész testvéreim. Sötét, fekete palástos (volt lutherkabát is) nagy tömegben jöttek és álltak meg szemben a ravatallal. S akkor ott valami bennem helyreállt.
Mert ilyenkor mindegy, hogy a lelkésztárssal mennyire volt bensőséges, baráti a kapcsolat, vagy talán csak távolabbi, kollegiális, nem ez számít. Hanem az, hogy mélységesen egyek vagyunk az életünk odaszánásában, és együtt teszünk bizonyságot a halállal szemben a felzengő zsoltár és dicséret éneklésben arról az Úrról, akinek mind szolgálunk.
Hogy a hangzó Igében: „megkönyörül az ő szolgáin, ha látja, hogy elfogy az erő”, benne van mindannyiunk szolgálata és meg-megfogyatkozó ereje, és amikor együtt énekeljük, hogy „Uram bocsássad el szolgádat békével”, magunk közül is elbocsátjuk egyikünket.
Amikor ezt énekeltük, már ott álltam – ha palást nélkül is – a többiek között, és szorításból kiengedett szívvel búcsúztam férjem édesapjától, gyermekeim nagyapjától, kis ideig lelkészemtől, a valamikori szolga- és harcostárstól, a bölcs tanítótól, az energikus pásztortól, hitünknek és egyházunknak sötét-vörös időkben is bátor katonájától, huncutszemű testvéremtől.
Nagytiszteletű Németh Gyulától…
